Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Švantner, František: A paraszt

a férfi figyelmét. Például ma odatett elébe az asztalra egy tál krumplit meg egy csupor aludttejet. Nincs semmi a világon, ami most jobban a kedvére való volna. A pirított hagyma illata egészen visszavitte őt valódi elemébe. Elveszítette a kapcsolatot azzal, ami tegnap, tegnapelőtt, egy héttel ezelőtt volt. Háború? Hol van tőle a háború?! Meg a háború borzalmai? Élmény, emlékek, melyekkel majdan ámulatba ejti és ijesztgeti a gyerekeit. De attól is elhatárolta magát, ami ugyanebben az időben odakint történt. Állt a szoba közepén, nézte négyszögletes, ismert tárgyakkal félig megtöltött térségét, olyan öntudattal, ahogy talán csak a nagyapja nézett szét annak idején, amikor felépítette a házát, és beleköltözött. Ogy tetszett neki, hogy minden, amire a pillantása esik, igazában a lényével azonos, a legszorosabb szövetségben él vele, olyannyira, hogy át- meg áthatolhat rajta, eláraszthatja vérével, a maga testeként érzékelheti.

Itt van például a felesége. A kemence mellett kuporog, a serpenyőt kapargatja fakanállal. Még csak nem is pillant arrafelé, ahol ő áll. Azt hihetne az ember, hogy titkol előtte valamit, hogy begubózik a maga külön, az övétől elválasztott világába, ezenkívül meglehetősen nagy tér is húzódik köztük; mégis ott érzi a bőre alatt, talán a kelleténél egy kissé puhább, engedékenyebb, de bármikor kész rá, hogy fenntartás nélkül alárendelje magát neki. Ott van beleivódva a vérébe, könnyen előszólíthatja. Érzi forró leheletét, hallja szíve félénk dobogását, mintha egymás mellett feküdnének a széles ágyon, meleg duny ha alatt, mintha testük egész hosszában érintkezne. Sőt, akár tüstént el tudná ismételni az asszony gondolatait. Nem volna nehéz, hiszen mindig ott keringnek abban a bűvös körben, amelynek közepén ő áll, körben forognak vak nyomtatólóként, amelyet tengelyre szerelt hosszú rúdhoz kötve kényszerítenek, hogy kitapossa a magot a kalászból. Nincs erejük és bátorságuk, hogy szabadon szárnyaljanak tág térségek felé. Talán amikor még otthon volt a szülői házban, és esténként fonogatott, vagy kiült a tavaszi napra hímzéssel a kezében, és gyönge hangján szívhez szóló dalokat énekelt rozmaringbokrétáról, s hollófekete paripákról, amelyek a fűszálakon tisztán ragyogó harmatot, a nyári éjszakák tündöklő csillagos egét, a víz színén zöldesen viliódzó holdfényt idézik emlékezetébe. Igen, akkor még volt bátorsága szabadjára engedni a gondolatait, mert a világot olyan végtelennek és annyi szépséggel telinek találta, hogy szomorkodott egyedül, s madár szeretett volna lenni, hogy könnyű szárnyon nekivághasson a kristálytiszta légnek. Ám amikor elhozták ide, bezárult előtte a csábító messzeség. Itt maradt az urával a házban, négy fal között. Életét most már pontosan megszabták és szigorúan körülhatárolták a férje iránti kötelességek. Hallotta őket világosan a templomban a paptól, és esküt kellett tennie őelőtte, az emberek és isten előtt, lassan, világosan, érthetően, jobb kezét a kereszten, balját ártatlan leányszívén tartva, hogy a kötés életre-halálra megpecsételtessék. Mi maradt még neki? Talán csalfa, teljesülhetetlen vágyakkal eméssze magát? Isten mindenütt ott van: az égben, a földön, benne magában is. Figyelmesen hallgatja szíve dobogását, hát hova bújjon előle az ember? Nincs menekvés. Ez a fiatal, tagbaszakadt, hosszú karú ember, akinek apró, mozgékony szeme örökké véraláfutásos, és inge kibuggyan a hasán, kisajátította őt. Sorsa az, hogy mossa az ingét, háljon vele, szívja izzadságának nehéz szagát, ami kint munka közben, az erdőn, az állatok körül testébe ivódik; hogy gyereket szüljön neki, betegségében ápolja, s egykor majd, ha a férfi szíve végleg felmondja a szolgálatot, lefogja a szemét, míg ki nem hűl; gondoskodjék méltó temetésről, halotti torról, és gyászmisét mondasson érte. Igen, mindezt el kell végeznie, s csak azután távozhat és fogadhatja az igazságos Bíró ítéletét rossz gondolataiért és tetteiért, helyet adva a tűzhelynél és az ágyban egy másik asszonynak, akit majd a fia hoz a házba. A paraszt tudta mindezt. Nem kellett tehát sokáig néznie az asszony szemébe, és fürkészni, milyen gondolatok foglalkoztatják. Csak vele, az ételével, a ruházatával, az álmával függhettek össze, könnyen rájuk találhatott.

Nagy zajjal az asztalhoz telepedett, és készült, hogy jó étvággyal nekilásson a vacsorának. Ma igazán éhes volt. Egész teste enni kívánt, követelte, hogy üregeit, csappant zsigereit addig töltse, míg majd fáradtságot érez, és kénytelen meglazítani a ruháját, hogy szabadon lélegezhessék. Ezt a feladatot is olyan jól akarta elvégezni, ahogy az egy fiatal, egészséges paraszthoz illik, akinek még hatalmas a szája, megvan minden foga, gégéje bő, és gyomra jól tágul. Azután már csak lecsavarja lábáról trágyalével átitatott kapcáját, és lefekszik aludni.