Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Švantner, František: A paraszt

Lefelé a dombon csoportokban jöttek a katonák, akik reggel tréfálkoztak vele. Nehezen gázoltak a hóban. Ogy látszott, nagyon fáradtak. Semmi szándékot sem mutattak, hogy betérjenek a házába. Csak az egyik csoport, amely egy vastag fenyőágat húzott maga után, állt meg kissé távolabb, s néhányan rákiáltottak, hogy vigyen nekik vizet. Izzadtak, csapzottak voltak, arcuk mogorván zárkózott. Azt mondták, reggel még eljönnek megnézni, hogy azok a hullák odafönn nem keltek-e életre. Mohón és sokat ittak, mintha égne a torkuk. Volt hát alkalma, hogy belenézzen kemény, most mereven pillantó szemükbe, szemügyre vehette az ágat is, amelyet magukkal vonszoltak, de legfőképpen megérthette, mi az, amit az ágon húznak. Ah, nem okozott neki különösebb gondot. Különb dolgokat is megértett és kibogozott ő már. Hiszen talán várt is ilyesmit. Az ágat kibélelték, hogy viszonylag tágas, kényelmes fekvőhely lett belőle, s rajta átvérzett zubbonyban egy ember feküdt. Hát aztán, mi van ebben? Az emberek állandóan, mindenütt és mindenféleképpen halnak. A halált senki sem kerüli el. Ma nekem, holnap neked. Ez az élet rendje. Talán csak az zavarta egy kissé, hogy éppen az a vörös hajú feküdt itt előtte, aki reggel olyan barátságosan kínálta itókával, mert egy ismerős szerencsétlensége mégsem hagyja érintetlenül az embert. Ügyelt azonban, hogy ezek a marcona, bensőjükben valami kellemetlen élménytől felizgatott férfiak ne vegyenek észre rajta semmiféle gyengeséget, s ne szégyenithessék meg nyers szavaikkal. A feleségének sem mondott semmit. Mire volna az jó? Az asszony törékenyebb teremtmény, könnyen elveszíti a biztonságát, azután sokáig hordozza szemében a riadalmat, szenved, sorvad, és sok türelembe meg fáradságba kerül, míg újból magához tér. Miért is kínozná? Fődolog, hogy rá nézve minden olyan jól végződött. Hála legyen istennek. Holnap reggel még feljönnek, talán még azután is, de félni nem fog többé tőlük, mert ők maguk is nagyobb biztonságban érzik majd itt magukat. Minden megváltozik: az emberek és ő maga, s a világ értelmet kap, ahogy évekkel ezelőtt volt. Eljön a tavasz, ő szántani, vetni fog, addig talán az a távoli sötét dübörgés is megszűnik.

Ezért fogta el olyan zabolátlan öröm. Egyszerre a számtalan lehetőségre gondolt, amelyet újból bőkezűen kínál neki az élet, s nem tudta megtagadni magában a paraszti vért. Bár még csak karácsony felé járt, s a kihordásra nem is gondolt, szenvedéllyel belevetette magát a trágyamunkába. A tenyerébe köpött, erősen megmarkolta a csákány nyelét, és vágta szorgalmasan. Döngött körülötte a föld, egész tömbök szakadtak le, ő a kezébe vett egyet-egyet, latolgatta a súlyát, kosárba rakta, azután kihordta az udvarra. Csodálatosképpen: bár a trágyaréteg szilárdan megülepedett, s a kosarak súlyosak voltak, mégsem érzett fáradtságot. Gyorsan belemelegedett, rájött a munka ízére és módjára. Kellemesen kimelegedett a hidegben, kezében, derekában megnőtt az erő, ezért a letaposott trágyarétegnek engednie kellett. Még szürkület előtt kiseperte az istállót, s most joggal nézhetett végig büszke győztesként az elmúló napon. Még érezte a trágya dús illatát. Eszébe juttatta a hosszú, sűrű gyapjú puhaságát és zsíros tapintását, a teli sajtárok melegét, az édes zsendice ízét, az egész nehéz állati kigőzölgést, amely a békésen heverő juhnyáj fölött lebeg. Orra nedves nyálkáin összekeveredett a tulajdon izzadt testének édeskés szagával. Sőt, ez izgalomba hozta, kitágult orrcimpával hevesen szívta mellére a hideg levegőt, hogy a szag mélyebbre kerülve jobban átjárhassa.

— Lám, ezt akartam — mondta magában —, most tudom, hogy újból jogot szereztem az életre, s többé nem engedem, hogy bárki is megfosszon tőle.

Komolyan gondolta ezt.

Fölötte zúgott az erdő. Miért is ne zúgna? Hisz minden oka megvan rá! Lám, micsoda förgeteg, kavarog a levegőben, sivít, jajong, sűrű gombolyagba sodorja a havat, aztán ismét szétzilálja, és dühödten az erdőhöz csapja. Hát az erdő valahogy védekezik. Neki azonban semmi dolga vele. Zúgjon csak, ahogy zúgni szokott. Most először, hogy meg se hallja. Biztonságban van már, nem kell rettegnie.

Még egyszer végignézett a sötétedő völgyön, azután bezárta a pitvar ajtaját, és bement a szobába.

— Fuj, kutya idő! — mondta inkább magának, mert a szobában kellemes meleg és világosság fogadta. Amíg kint dolgozott, a felesége folyvást rakta a tüzet, és szürkületkor lámpát gyújtott. Szerény kedveskedés volt ez tőle, amivel szaporítani akarta férje boldogságát. Ö, az asszony tudja, mikor és milyen módon hívja fel magára