Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Švantner, František: A paraszt

mag benne maradt elátkozottan. Zöld vetés helyett reggelenként egyre sűrűbb fehér zúzmara nőtt a szántókon. Az ősz hosszú volt ugyan, de száraz és hideg, akár Szibériában. A jószágot korán be kellett hajtani, pedig a pajták nemigen duzzadtak a takarmánytól. Most meg ez a hideg. Mindennap szigorúbb. Ügy megtelepedett itt a hegyek alján, mintha május végéig mozdulni sem akarna.

Azután meg az emberek.

Uramisten, mi ütött csak beléjük egyszerre. A faluban azt mondták, hogy háború van, valahol keleten két iszonyú hadsereg áll szemben, és acél- meg tűzesőt zúdít egymásra éjjel és nappal. Talán igazat beszélnek. Néhanapján, noha egészen tiszta az ég, és semmi jele, hogy valahonnan vihar közeledne, idáig hallani valami tompa, elnyújtott dübörgést, s nem a levegőben jön, hanem inkább a föld meg a környező hegyek továbbítják. Ágyú lehet, mondják, hogy az dübörög olyan vészjóslón. De miért kell nyugtalankodniuk az embereknek itt is, amikor a fronton dől el minden? Miért hagyják ott a munkájukat, gyárakat, ipart, hivatalt, Iskolát, miért hagyják sorsára a családjukat, s kóborolnak bandákban vagy magányosan az országban, kölcsönösen vadászva egymásra, mint az erdei vadra? Miért támadják meg és gyötrik a békés embert, akiben egy szemernyi gyűlölség sincs ellenük, csak a munkáját nézi, hogy legyen mit ennie? Vagy éppen ez a békesség meg az igénytelen élet szúrt szemet nekik? És már sehogy se fűlik a foguk a munkához?

Nem érti őket. Vagy egy hónappal ezelőtt egypáran megtelepedtek az ő szomszédságában is, itt a háza mögött, a fenyvesben. Furcsa emberek: komorak, hallgatagok, szüntelenül állig fegyveresek. Engedelem nélkül keresztül-kasul járnak a földjein, ijesztik a feleségét meg a jószágot. Esténként meg éjszaka a házba is betolakodnak. Sokáig állnak a szobában szótlanul, csak a szemüket meresztik mindenre, aztán enni kérnek, meg valamit a tarisznyába, hogy azoknak is legyen, akik az erdőben maradtak. Ha adott nekik, bizonyosan beállítottak másnap is. Ha vonakodott, dühösek lettek, és fenyegették. Mindig engednie kellett. így megy ez már vagy egy hónap óta. Rosszul áll a szénája. Tudja, hogy sohasem szabadul meg tőlük, egyszer elhajtják majd a lovait, tehenét, disznait, birkáit, s neki ki kell majd nyitnia valamennyi titkos rejtekhelyét, a vermeket, ahova minden eshetőségre számítva, a legszükségesebb élelmiszert dugta, s azután, ebben biztos volt, azután kirabolt háza közepén agyanlövik feleségestül, mint valami kiszolgált kutyát.

De egy hajszállal sem voltak emberségesebbek azok, akik odalent a faluban ütöttek tanyát. Nem kértek tőle enni, nem szimatoltak a kamrájában, nyilván nem voltak éhesek, de annál mohóbban törtek az életére. Egyszer megállították a kocsijukat odalent az úton. Feljöttek, ordítottak rá, hasba rúgták, puskatussal agyba-főbe verték ok nélkül, talán csak azért, mert úgy hozta a kedvük, mert jót nevethettek rajta, s amíg ő összetörtén hevert a földön, a felesége meg a sarokban jajgatott szörnyű félelmében, ösz- szes szénáját kihányták a pajtából, egy szekérrel elvittek, a többit bitang módon szétszórták a havon, hogy csak némi töreket tudott azután megmenteni belőle. Amikor aztán elmentek, nem mulasztották el figyelmeztetni, hogy felkötik a gerendára,, mint egy macskát, és alágyújtják a házat, hogy ott süljön ki a zsírja, ha még egyszer leszel egy karaj kenyeret azoknak ott az erdőben.

Bár inkább ütötték volna azonmód agyon. Az erdeiek nem húzódtak vissza, sőt hovatovább egyre tolakodóbbak lettek. Hiába kérte őket, hiába sopánkodott, és vállalta, hogy mindennap maga visz élelmet az erdőbe, csak ne mutatkozzanak a háza körül. Minden hiába. Csodálkoztak a gyávaságán, s habár esténklnt, szürkületkor, lopva valóban kivitt némi ennivalót az erdő szélére, hogy baj nélkül érte mehessenek, éjszaka mégis rendszeresen ott dobogtak az ablaka alatt, és benyomakodtak a szobájába.

Szörnyű volt... Óráról órára várta a tulajdon halálát, nézte, amint a hurok lassan, de feltarthatatlanul egyre összébb szorul a nyakán, s ő nem tudja szétvágni, kibújni sem tud belőle, csak néz és vár. Tudta ugyanis, hogy a szemközti lejtőn, ahonnan jó kilátás nyílik minden irányba, a lentiek őrséget állítottak fel, és minden lépését figyelik, látják, amint éjszakánként kivilágosodik az ablaka, és hitte, šziklaszilárdan hitte, hogy egyszer beváltják fenyegetésüket.

A kishitűség leginkább reggelenként fogta el, amikor remegő kézzel meglazította a pitvarajtó zárát, és készült, hogy lenézzen az útra. Először semmit sem látott kimeresztett szemével, azután rémalakok tűntek fel előtte, s csak hosszas, fürkésző vizsgálódás