Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - Švantner, František: A paraszt
František Švantner a pavasxi Alit a háza előtt, és békésen nézett le a völgyre, amely sebesen merült el az esti szürkületben és az örvénylő-kavargó hóviharban. A dühöngő szél az oldalának feszült, porhó felhőit tépte le a széles domboldalról, és nagy gombolyagokban maga előtt hajtva, vadul az arcába söpörte. Legkellemetlenebb volt a nyakán, a tarkója alatt, mert inge még nyirkos volt az izzadságtól. Ma egész délután kosárszám hordta a nehéz apró trágyát a juhakolból az udvarra, s most, hogy végzett a munkával, megabrakoltatta a lovakat, megetette a jószágot, és bezárta éjszakára az istállókat is, mielőtt bement volna a meleg szobába, ahol a felesége várta a vacsorával, egy pillantást akart még vetni odale, az alanti világra. Erre ösztönözte a megelégedés, hogy jól elvégezte a munkáját, hogy sikerült a napja, és jólesőn nézte, amint a messzi hegyek, dombok, mezők, fák sorra sötét mélységbe buknak, az egész világ egestül, földestül eltűnik, csak ő áll itt a maga telkén megvetett lábbal, szilárd házikója mellett. Ezt az örömet bajosan érti meg az, aki órák hosszat áll egy gép mellett, szakadatlanul hallja egyenletes zakatolását, és részvétlenül szemléli, amint a bonyolult gépezetben simán és pontosan fut a munka az ő közreműködése és erőlködése nélkül, vagy az, aki íróasztalnál ül elsárgult irathalmok fölött, és számokat firkál a papirosra különféle sorrendben és különféle irányban, de örökké ugyanazokat egytől tízig, mintha sehogy sem tudna kitörni a bűvös körből. Az ilyenek esténkint csak fáradtságot érezhetnek, igen, tompa fáradtságot a fejükben, tagjaikban, minden érzékükben, és bánatot, hogy ismét elvesztettek egy napot valamiképp rosszul megszervezett életükből. Am a parasztot közvetlen kapcsolat fűzi környezete minden tárgyához: naponta kezébe veszi valamennyit, érzékeli a súlyát, keménységét, formáját, megállapítja szükseges voltát, neki minden feladatot az eszében kell tartania, s azután a maga erejéből és leleményével kell megoldania és elvégeznie, állandó harcban földdel és éggel, ezért tud örülni a paraszt az ilyen győzelmeknek, mert voltaképpen ezek biztosítják az életét. Az utóbbi időben kevés efféle győzelmet élt meg. Ogy tűnt, hogy az idő és a világ szövetkezett ellene, és ki akarják tépni gyökerestül innen, a hegy oldalából, ahol már a nagyapja szilárd kőházat épített, s ő a feleségével átvette apja örökét, hogy vére és verejtéke árán fenntartsa és megszilárdítsa nemzetségét. Leginkább is az idő. A naptár hosszú, meleg őszt ígért. Nem sietett hát az őszi vetéssel. Először segített a feleségének felszedni és elvermelni a krumplit, azután behordott néhány szekér tűzifát. Nem tehetett másképp. Ahol még csak egy pár kéz való dologra, ott a munka nem megy simán, olykor felborul a megszokott rend is. De hiszen lett volna érkezése a szántásra is, vetésre is, ha igazat mond a kalendárium. Minden rendben volna. A vetés megnőtt volna kétarasznyira, s ma pihenhetne szépen a vastag hótakaró alatt, haneji hát már október közepén kemény fagyok jöttek. A föld csonttá dermedt, s a
