Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - Tőzsér Árpád: Versek
Tőzsér Arpád szellemidézés A félelem már eszemet vette Nem tudtam mikor hörgők én s mikor sípol a vízcsap tüdeje Csúszkáltam szobám ábrái alatt nem fedték atavisztikus alakú szerveimet S éreztem amit a delelő bős primigenius érezhetett mikor kétségbeesve elbődült a kőlegelőn mert nem fért a zuzmók árnyékába Én persze negatív bős primigenius voltam Nem é n nem fértem a tárgyak alá a tárgyak nőttek túl rajtam A székek s táskák palackjaiból az árnyak kifolytak s túlfolytak rajtam S most itt e roppant őstárgy az erdő fiókjaiban ezer nesz zörej Kezem a lapján s e soklábú asztal lassan megmozdul Az erdő szelleme mély erdőhangon megszólal „Las nie jest metafizyczna otehlania To pracuje tylko przemysl zielony“ S tudom: ez annyit jelent hogy önmaga ágára húzva leng a költő s elfú a szél két árva talpa alatt Ahol eddig állt most gömbfejű gyerekek ragyognak a szőnyeg rongyába szúrva s hűséges dombok csaholnak a TV-leadók lábához kötve kőmetafóra Az ég haránt metszett mellében a nap alig lüktet. Zöld műtőasztal. Fémszőlőtáblák. Nyál csüng a beteg hegyek pofáján, széles vállukba glukózát ütnek. Fekszenek. Még zöld bennük a bőgés, zöld fülek borulnak a szőlőkarókra, de versem fürtje önsúlyában már érzi a szétpergés eszelősségét. Fölöttem Pinel repedt mellszobra kőmetafóra. 1970.
