Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - Duba Gyula: Angyal vagy madárijesztő
lásban. Egy velem, gondolta időnként, egy velem, mintha ő is átélt volna mindent, amit én. Olyannak lát most, amilyen vagyok, belém lát... A fiú katicabogárnyi sötét lyukakat fedezett fel a présház ajtajának ezüstös pléh- burkolatán. — Lövések nyoma... a katonák beleengedtek egy géppisztolysorozatot. A háború alatt... Valami az eszébe jutott. A barna faliszekrényben keresett egy hegyes végű reszelőt, szakszerűen nézegette, és egészen felvillanyozódott. — Gyertek velem ... keresünk vágott ólmot a falban, a vakolat alatt! Az épület hátulsó falához vezette őket. Derékig érő, félelmetes csalán és kóróerdő nőtt itt, a férfinak utat kéllett benne taposnia, hogy a megkopott, de még fehér falhoz jussanak. A mészfelület kéttenyérnyi részén sok apró lyukat láttak szorosan egymás mellett. A férfi kissé büszkén, jelentős hangsúllyal rámutatott: — Húsz deka vagdalt ólmot lőttem ide az elfűrészelt csövű puskámmal negyven- nyolcban, a névnapomon ... — Mi az a puska? — kérdezte a kicsi, és fehér kalapját levette, s szőke haja szikrázni látszott a napfényben. — Egy fekete cső a puska, ami nagyot durran, és ilyenkor mindig meghal valaki. — Nem igaz — ellenkezett az asszony —, a puska játék, nem kell félni tőle... Nevetni kell rajta, mert piros, és dugót lő... — Húsz deka vagdalt ólom az őzet is leteritette... Éles szélű, gonosz ólmot vágtam, hogy szakítsa a bőrt. Azt hitte, ez az emlék az erő és a férfiasság jelképe az életében, de az asszony gyorsan, kérlelve azt mondta neki: — Ne beszélj... kérlek, erről ne beszélj! A kicsi már látott őzet az állatkertben. Az asszony távolról figyelő, idegen szemmel nézett most rá. A férfi zavarba jött, a reszelő hegyes végével belefúrt a kicsi lyukakba, és ólomszemcséket piszkált ki belőlük. A három vagdalt ólomszemcsét a tenyerére tette; kalapáccsal nyújtotta az ólomrudat, úgy dolgozott vele, mint a gazdasszony a tésztával, két nehéz acéllemez között gömbölyítette, hosszúkás szivarokká hengerelte, és egy nagy, erős késsel felvagdalta, mint a tésztát, s ahol elvágta őket, ott félelmetesen tarajosak, élesek és sarkosak lettek. Most érdekes módon megváltozva, legömbölyödve, kékesszürke színükből kifakulva hevertek a tenyerén, mintha valamilyen meghatározatlan, békés természetű anyag törmelékei lennének. Nem látszottak vagdalt ólomnak, de a férfi tudta, hogy azok, mert ő lőtte őket a vakolat alá, a homokkőfalba. Messze, egy távoli domboldal keskeny, sárga csíkján apró traktor ereszkedett alá. — Édesapám, jön — kiáltott fel örömmel a tízéves fiú —, ha meglátja, hogy nyitva van a hajlok ajtaja, biztosan idejön! A bogárnyi traktor óvatosan mászott lefelé a hosszú lejtőn, nyomában porfelhő gomolygott. Egyre növekedett és közeledett, már jól látták az elejére szerelt nagy, hatágú hidraulikus villát, amellyel a szalmát szedi össze a kombájnok után. Egyszerre a pöfögése is a fülükbe ért. Néhány száz métert egyenes úton futott, már a vezető alakját is látták rajta, egyre közeledett, ráfutott a présházhoz vezető domb oldalára, felerősödő morajjal megmászta azt, állandóan növekedett, villája hatalmas állkapoccsá nőtt, amelyet félelmetesen előreszegezett, hogy a fehér épület oldalába vájja, hintáz- tatta, és néha a földbe akarta döfni maga előtt, majd újra őket célozta meg vele, hogy felvegye rá, és megállíthatatlanul elpöfögjön velük. Pörgő ventillátorral állt meg előttük, vezetője nem állította le a motort. Olajos munkaruhában ugrott le róla a férfi öccse, napbarnított és borostás arcú volt, s arca sötét felületéből hófehéren villantak elő a fogai. Mosolygott. — Lám, ti iszogattok ... talán már be is rúgtatok ...! — Vagdalt ólmot keresünk a hátsó falban. Tudod, amit negyvennyolcban lőttem oda a névnapomon. Az öccse erős, csontos kezébe vette az ólomdarabkát, forgatta, nézegette, majd minden erőlködés nélkül szétmorzsolta nikotinos ujjai között. A másikat is kezébe vette, és apró szemcsékre morzsolta, szinte szétkente. — Tévedsz, bátyus... nem ólom ez, csak vakolatdarab. Sár.
