Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Duba Gyula: Angyal vagy madárijesztő

és keresztbe rágurította a hordót. A nagy, tízakós hordók olyan magasak voltak, mint ő maga. Amikor a hordó engedelmesen feküdt a létrán, a nagyapám a líven át beleöntött két vödör forró vizet, és kalapáccsal rávert a dugójára, hogy légmentesen elzárja a hordó belsejét. Körülöttük a fakuló füvön száraz diófalevelek hevertek, a sövény rőt színekben lángolt, s a harkályok szorgalmasan kopácsolták az öreg almafákat, s akkor a nagyapám birkózni kezdett a nagy fekete hordóval: két kézzel megragadta, jobbra-balra billegtette, előrevonszolta és hátralökte, rázta és hengergette, egészen úgy, mintha a fölre akarná teperni; megpihent egy pillanatra, majd újra erőre kapott, nekigyűrkőzött, átfogta és hajladozott vele, mintha valóban medvével birkózna. A kiszáradt hordó dongái között először gőz sziszegett elő, fújt és fenyegetően sister- gett, mintha ezzel is védekezne, és meg akarná ijeszteni a nagyapámat, aztán a dongák megdagadtak, s a hordó brummogni és kotyogni kezdett, mintha még mindig ellenkezne, de már készülne megadni magát, s amikor a nagyapám végre megkegyelmezett neki, és kalapácsával óvatosan megkocogtatta a dugóját, hogy meglazítsa, a gőz nyomása nagy pukkanással kilökte a dugót, fel a diófa tetejéig, úgy kellett megkeresni, mintha a fekete hordó a lelkét adta volna ki...

— Te is birkóztál a hordókkal? — kérdezte az asszony, és hallgatás közben csillogott a szeme.

— Én nem — vallotta be —, mire birkóznom lehetett volna velük, elmentem, de azóta álmomban sokszor birkóztam velük, és néha már azt hiszem, hogy a valóságban is birkóztam valamikor, nagyon régen ...

A férfi mutatóujja mellett egyre hulltak a borcseppek a lopóból a földre, és szabálytalan barna foltot rajzoltak a döngölt agyagtalajra. Az asszony egy rozoga széken ült, s a poharát melengette a tenyerében, hidegnek érezte a bort. A férfi felfigyelt rá egy pillanatra, ahogy meleg tenyerével körülzárja a szürke poharat, és azt gondolta: azt is kellene tudnod, hogy milyen jeges a bor télen, amikor a kivénhedt gyümölcsfákat vágják ki, s a havon, a tarisznyában ott lapul az üvegben a bor; amikor kidől a fa, az ember kiveszi az üveget, hosszan kortyol belőle, és úgy érzi, hogy folyékony tűz ereszkedik alá a torkán, olyan jeges a bor, és csak később érzi a melegét a gyomrában ...

— Fenn a tetőn, a kéményben csókák fészkeltek. Tavasszal minden évben rendszeresen fészket raktak, kiköltötték a fiókáikat, nyár elején már repülni tanították őket, és szüret idejére elrepültek valahová messze; sosem sejtettük, hová repülnek, de tudtuk, hogy tavaszra újra visszatérnek. Azért kellett nekik a fészket rakniuk minden tavasszal, mert a nagyapám, amikor szeptember közepén birkózni készülődött a hordóival, kidobta a fészküket a kéményből, hogy az jól füstöljön, erős huzata legyen. De a csókák nem haragudtak meg, mintha csak megegyeztek volna a nagyapámmal, hogy hajlandók minden tavasszal fészket építeni, nagy volt közöttük az egyetértés. Egyszer aztán a csókák örökre elmaradtak, sosem tudtuk meg, hogy mi lett velük. Azon az éven sok elhullott varjút, csókát és szarkát találtak a határban, talán járványos betegség pusztított közöttük, és a mi csókáink is áldozatai lettek. A helyükre kékvarjúk költöztek, egy évre. Da azon az éven hiába dobta ki a nagyapám a fészküket, a kémény nem húzott jól, a füst visszaverődött, kitódult a sütő ajtaján, a tűz nem égett jól, és nem akart forrni a víz. Nagyapám sokáig kereste a baj okát, amíg megtalálta; egy kékvarjúfióka beleesett a kéménybe, elpusztult benne, és eltömte a füst útját, szép zöldeskék tolla meg volt pörkölődve, amikor a nagyapám kivette a sütő ajtaján át, úgy fedezte fel, hogy megérezte az égett toll szagát. A kékvarjúk nem tértek vissza többé, és azóta nem fészkelnek madarak a kéményben. A nagyapám is meghalt azóta, és szüretek előtt az apám birkózik a hordókkal, utána meg majd az öcsém.

Az asszony lágyan megsimogatta a kezét; ért... megért, ujjongott magában a férfi, és tovább beszélt. Négyéves kislánya a térdére ült, a fiú a pincelépcsők első fokára telepedett, s mindketten nagy, figyelő szemmel hallgatták őt. A férfi finom iróniával, lelkesen boncolta önmagát; beszélt gyerekkori játékairól, amelyek mára a képzelőerő alapanyagává váltak benne, a kamaszkori tetteiről, melyek tanulságaiból felépült az erkölcse és legénykori tapasztalatairól, amelyek az igazságérzetét megalapozták. Közben egyre az asszonyt figyelte, a gyerekek felé fordult, de neki beszélt, ujjongva gyönyörködött a szeméből sugárzó érdeklődésben s az egész lényéből áradó azonosu