Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - Duba Gyula: Angyal vagy madárijesztő
Duba Gyula vagy angyal madárijesztő Négyen mentek a faluból kifelé, egy férfi, a felesége és két gyerek: tízéves sovány fiú és egy fehér kalapos, négyéves kislány. A lánctalpas traktorok térdig érő, szögletes árkokat tiportak a fekete földút testébe, a párhuzamosan futó mélyedések aljáról iszapos tócsák tükrözték vissza a négy árnyékot. Az út felszíne száraz, repedezett és göröngyös volt. Két nappal előbb hatalmas vihar zúdult a falura, a világ elsötétült, s a házak felett lógó szürkeségből olyan sűrű zápor zuhogott, amilyen sűrűk az apró szemű, ködszerű őszi esők szoktak lenni, szilvanagyságú szürke gömbök tömege hullott alá, morajlott és csattogott, igazi felhőszakadás volt. Háromnegyedórás tombolás után kelet felé húzódott a zápor, majd újra visszatért, váratlanul és rosszindulatúan, és még vadabbul ömlött a világra. A tömör szürkeséget időnként villámok szelték át meg át, s a nyomukban szinte azonnal felreccsenő éles csattanások jelezték, hogy a villámcsapások közeliek, alig kilométeres körzetben érik a földi tárgyakat. A kislány akkor a férfi ölében kuporgott, nagyon félt, meg az asszony is félt, de igyekezett eltitkolni szorongását és rettenetét, hogy ne fokozza a nyomott hangulatot, amit az elfüggönyzött és időnként villámfénybe boruló parasztszobában a váratlanul jött ítéletidő okozott. Otthon kellett volna maradnunk, suttogta akkor az asszony halkan, minek is jöttünk ide ...! A férfi nyugodtan arra gondolt, hogy a felesége szorongásos hangulata tartós marad, felébreszti benne a vágyat kényelmes városi lakásuk tiszta levegője és tágas otthonossága után, s végül is rosszul érzi magát a szüleinél. De a koradélutáni tomboló vihar után olyan melegen sütött ki a nap, hogy a felázott föld szinte gőzölni látszott, az esőcsatornákon alázuhogó víz félelmetes dübörgését mintha elvágták volna, a falu utcáján vidáman locsogó erecskék folytak, s a folyóvá duzzadt patakba vesztek. A tócsákat szinte felperzselte és felszippantotta a napsugár. A levegőben úszó párák illatossá és üdévé tették a levegőt, s a fecskék a kék magasban bűvészi műrepüléseket végeztek a felfelé igyekvő szúnyogok után. A falusi gyerekek a szennyes vizű sárga patakból úsző ágakat, deszkadarabokat, pléhdobozokat és üvegeket halásztak ki, melyeket a mohó ár valahol a falu felső végén ragadott el a házak udvaráról és a kertekből. S azóta állandóan meleg az idő, az asszony jókedvű, s a férfi örül, hogy elhozta őt s a kislányát a szüleihez. A férfi és felesége az árok mellett kitaposott gyalogúton haladt, a két gyerek a párhuzamosokat elválasztó szögletes földpúpon egyensúlyozott, és göröngyöket rugdosott a víztócsákba. Végül az út kiért a faluból, s az utolsó ház veteményes kertje drótkerítéssel elhatárolt sarkot alkotva, helyet adott a mezőnek és a szőlőknek. A kertben törpe gyümölcsfák alatt paprika zöldellt, és paradicsom piroslott. Az ágyások között, közel a kerítéshez, egy ösztövér karón furcsa baba lógott; rózsaszínű, meztelen műanyag baba, kövérkés és sima testű, két karja helyén tollsöprűk, s a lábairól kócos rongyfoszlányok lógtak alá. Nyakánál fogva akasztották a karóra, pisze orra az ég felé meredt. A kicsi meglátta, és felkiáltott: — Szárnyas baba ... angyalka ... nem repül el...?
