Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Duba Gyula: Angyal vagy madárijesztő

— Madárijesztő — oktatta ki tárgyilagosan a másik gyerek —, nem angyalka ... madárijesztő, a verebek ellen.

— Angyalka, ha szárnya van

____ — makacskodott a saját logikája szerint a kislány, és megfogta a drótkerítést, arcát hozzányomta, úgy bámulta a tollsöprű szárnyú csodabogarat —, miért lenne madárijesztő ...?

— Kis okosom — mondta az asszony — valóban inkább nevetséges ez a rém, mint ijesztő. A rigók valószínűleg megmosolyogják, és egészen jól megférnek vele... — nevetett.

A férfi szakszerű előadásba fogott a tavaszi veteményezésről, a palántákról, a verebekről és seregélyekről, csókákról, szarkákról és rigókról, s velük kapcsolatban a madárijesztők hatásának a lélektanáról. A madárijesztők külső megjelenésében nem az a lényeges, hogy iszonyúak és vérfagyasztók legyenek, hogy az ember libabőrös háttal szemlélje őket, s a madarak tolla felborzolódjon a rémülettől, hanem hogy mozogjanak. A madarakat a zaj és mozgás ijeszti meg. A madár számára minden mozdulatlan tárgy közömbös, veszélytelen, mert ösztöneik mélyén a veszélyérzet a tárgyak elmozdulásához, helyváltoztatásához, illetve feléjük való közeledéshez kötött. Ilyen értelemben a hang is a mozgás egyik fajtája számunkra, amely megtöri a harmóniát és felbolygatja nyugalmukat. Végső soron a madár a tettől fél, amely ellene irányulhat, s védekező ösztöneiben a tett a mozgással azonos. Ilyen értelemben a rózsaszín gyönyörűség, bár most mozdulatlan — szárnyainál és farkánál fogva az egészen enyhe szellő hatására is megmozdul, lengeni kezd és körbecsavarodik, s hiánytalanul betölti a madárijesztő állatlélektani szerepét. További szempont, hogy a legjobb madárijesztő a halott madár. A madaraknak valószínűleg nincs haláltudatuk, s a földön heverő madártetem nem nyugtalanítja őket. De az elpusztult rokon, amely a lábán vagy a nyakán felakasztva, természetellenes helyzetben lóg, csapzott, esővert és szétborzolt, szánalmas és minden méltóság nélküli látvány, s ráadásul, nyilvánvaló halott volta ellenére, néha meg is mozdul, pörög, és iszonyú, ismeretlen lehetőségeket sugalló lengéseket végez, hát ez pánikot kelt bennük, megrettenti, a veszély érzetét sugallja, és menekülésre készteti őket. Ezért van a babának tollsöprű szárnya és kócos farka, hogy ilyen szerencsétlen madárra hasonlítson, amelynek tragédiája iszonyú és a madárész számára megfoghatatlan.

Az asszony mosolyogva hallgatta.

— Persze ... bizonyára így van. Sejtettem, hogy szűkebb hazai környezetedben a madárijesztők és egyéb rémek szakértője vagy.

— Az vagyok — ismerte be tettetett, ünnepélyes komolysággal a férfi —, itthon mindenféle rémek lélektani szakértője vagyok.

A gyerekek előrefutottak, s a kicsi elfelejtette a madárijesztőt. Fogták egymás kezét a tízéves fiúval, s széles mozdulatokkal magyarázták egymásnak a felfedezéseiket. Lépten-nyomon megláttak valamit, amin csodálkozni lehetett. A sövény szilvacserjéinek ágairól lila szilvák lógtak, egy dús lombú vadkörtefa terebélyesen magasodott ki törpe szomszédai közül, s apró kerek gyümölcsöket hullatott a fűbe. Délen, a horizontot záró domb oldalán, fehér út szalagja nyúlt keleti-nyugati irányban, úgy tűnt, mintha a domboldalba lenne vésve. Fölötte idomtalan sebhely tátongott, a domb kövér testét mintha egy roppant száj harapta volna ki a zöldesbarna felszín felületéből. A sebhely sárgásszürke és szabálytalan volt, szeszélyesen és gőgösen csúfította a táj harmóniáját, s az oktalan pusztítás érzetét idézte elő az emberben.

A férfi megjegyezte:

— Homokbánya... az egész domb csupa finom homok, amit méteres termőréteg borít... — S a dombbal kapcsolatban mesélni kezdett egy régi történetet: — Nyolcéves lehettem, amikor a fehér utat építették. Kevés gép és sok ember dolgozott rajta. Jobbára csak teherautók és úthengerek vettek részt a munkában, kotrógépeket és talajgyalukat nem láttunk mi még akkor a mi tájainkon, s a földmunkák nagy részét kubikusok végezték. A gyerekek, köztük én is, csapatostul jártak az építkezésre. Azok a nagy fehér kövek vonzották oda őket, amiket az út alapozására hoztak ide a mezőre a teherautók. Érdekes kövek voltak, azóta se láttam olyanokat, és máig se tudom, honnan szállították ide őket. A mészkőre hasonlítottak, egymásba . olvadó rétegeik a csontfehértől a kanárisárgán és okkersárgán át a borsózöldig váltották színeiket, s ebbe a világos színegyvelegbe cinóbervörös és rozsdásbarna foltok vegyül