Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - FIGYELŐ - Duba Gyula: A költői valóság fogalmai

ság basáskodása által kísérve, a biztos megoldás tudatában tetszelegve, de közvetve, többet sejtetve, mint 'kinyilatkoztatva, és sohasem a képszerűség rovására. A Szélkiáltóban több dolgot megsejtett, melyek számára — de számunkra is! — nagyon fontosak. A költői kifejezés jellegére vonatkozóan fontos felismerés, hogy a korszerű vers — az irracionális területeit tapogatva — hatása inkább a sejtetésben, mint az egyenes szókimondásban rejlik, hogy a költő még mindig inkább az érzelmeken keresztül akar hatni a tudatra, érzelem és értelem egységét akarja megvalósítani, a kimondhatatlan érzékeltetésével keresi az embert. Nem kevésbé fontos felismerés, hogy a harmóniának, a szépségnek mint esztétikai kategóriának a modern versnek is alkotóelemévé kell lennie. A szép iránt megnyilvánuló esztétikai szükséglet valószínűleg örök emberi tulajdonság marad, mert a nyugalmat, a békességet, a harmóniát szuggerálja, és az emberi nem — úgy tűnik — alapjában, élstérdekeiből következően, mind ösztönösen, mind tudatosan a rendet igényli. „A méhek szigorú rendjét kell megtanulnom / ők szerkesztik a legpontosabb hatszögeket" — állítja Ozsvald, ami egyben azt is jelenti, hogy nem akármilyen rendről van szó; ez a rend tevékeny és dolgos. Kell a tett, de a teremtő tett, és nem a romboló, a nyugtalanító. Ehhez kapcsolódik — dialektikusán — a másik megsejtése; az igénytelen szélkiáltó madár (nagypóling) riadtan futkosó és a közelgő vihar dörgésébe erőtlenül belerikácsoló, szimbolikus alakjában a modern értelmiség sorsának víziója rejlik talán. Tehetetlen madár a szélkiáltó, fél, de nem bújhat el, mert a természete megköveteli, hogy jelezze a vihar jöttét. A rétek, lápok, csenderesek ijedt manója ő, aki nem tagadja meg önmagát. Közhelyszámba menő állítás, hogy az író-, illetve művészértelmiség az emberiség — a nemzet — lelkiismerete. Esetleges, pontatlan megfogalmazás, inkább alkalmi, mint egyetemesen helytálló; másnak is lehet lelkiismerete, és nem kell, hogy a művésznek feltétlenül legyen. Az értelmiségi tudatosulás helyzetképét és eredményét így összegezi Mese és valóság című versében: „nincs biztos jel, rég elfeledtem, / melyik őrzi az örök élet titkát, / s melyik az égető halál háza: í Ö emberek, ki nyújtja felém a karját, / hogy a kétség poharát kiürítse...“ Kétség, mely keresésre ösztönöz. S a keresés eredménye: mítoszteremtésének határai tágulnak, valóságtartalma gazdagszik a népregék világának motívumaival (A legkisebb fiú), kultúrtörténeti alakokkal és sorsokkal (Arkhimédész, Odüsszeusz, Atlasz], olvasmányélményekkel (Gólem, Pinkász zsinagóga, Laterna magica, Robinson, Szindbádj, a fizikailag megélt valóság egy közvetve élt érzelmi valóságban oldódik fel. Láthatólag a világ szintézisét keresi, bár úgy érzem, sejti — szerencséjére! —, hogy a világnak nincs szintézise, nincs átfogó kép, mely minden részletében összefogná és tartalmazná gazdagságát. Az ember valóságának talán már inkább van eredője, mely bár a halálba torkollik, egységes és átfogó lehet, s ez a világgal szemben való magatartása. Ozsvald erre vonatkozóan egyfajta megoldást kínál (a Szélkiált öv al szimbolizálva): ne tagadjuk meg önmagunkat. Ha értékét mérlegeljük, gondoljunk arra, hogy a világ dolgaira sincs mindenre kiterjedő, végleges megoldás, s mi az optimális megoldás felé csupán egyengethetjük az utat, tudva, hogy ez az út végtelen, mint minden valamirevaló dolga a világnak.

A romantika jelene

Azért a költő számára egyfajta szintézis lehetősége adva van: saját tudatvilágának a szintézise. Ozsvald számára a Csordakút „bicskahegy marta görbe öt rovás“-a világának és a tranzisztorok világának egységben látása. Ügy vélem, nincs még egy generáció, amelynek oly nagy szüksége lenne élt jelene és megélt múltja összeegyeztetésére, mint a mai negyvenesek generációjának. A kérdés önismeret és önértékelés, tehát belső tartás alapja. Az utolsó embaröltő alatt mérhetetlenül „felgyorsult“ az idő, s a felgyűlt és meg nem értett tapasztalatok (információk) nyugtalanná, feszültté teszik a tudatot. Az eredmény: zavart tanácstalanság. Kétely. S az élet döntéseket, választásokat követel. Az eredmény káosz is lehetne, de nem az, mert az élet követeli a folytonosságot, melyet a rend biztosít. A világegyetem alapja is a rend; a bolygók nem ütköznek össze, s az ember, az élet rendigénye kozmikus eredetű. A földi rendet a szervezettség biztosítja, az a szervezettség, melyet modern technikai civilizációnál? nevezünk, s amely egy másik emberi alaptulajdonság, az ösztönösség — a személyiség — ellentéte. Valóságunk e két erő dialektikus párharcának az eredőjeként fejlődik, s a költő, amikor