Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - FIGYELŐ - Duba Gyula: A költői valóság fogalmai
megteremti önmaga szintézisét, közvetve erről a jelenségekben dúló belső küzdelemről tudósít. Meg kell vizsgálnunk, mennyire korszerűen és igazul! Jó lenne tudni a művészetek küldetését és értelmét! Egy lehetséges meghatározás: a művészet szolgálja az életet! Hogyan szolgálja, miután csupán közvetett hatóerő? Tanítson? A didaktika (közismert tény) minden esetben csökkenti a művészi hatást, tehát a mű értékét. De talán úgy szolgálja, hogy valós — tehát igaz — emberi tartalomról tudósít. Ne felejtsük el, hogy a megismerés: tanít! Az új ismeretekkel gazdagodó tudat új magatartásformát keres, a művészi ráhatás tettet eredményez. De milyen a valós emberi tartalom? Létezhet a világon valami, ami nem valós? Nem igaz? A tapasztalat — a tudományos következetesen! — arra enged következtetni, hogy nem-mel kell válaszolnunk, a világ lehetőségei, tehát az élet lehetőségei végtelenek (újra a végtelen!), csupán időhatárokat ismerhetünk el. Vagy azt a lehetőséget, hogy ha magunk pusztítjuk el önmagunk. Az önelpusztítás lehetősége őskori lehetőség, az ember azzal védekezett ellene, hogy társas lénnyé vált, közösségekbe szervezkedett. S a kérdés megválaszolásához hívjuk segítségül a közösségi élet lehetőségét: az erkölcsöt. Az erkölcs az emberért van, s az Igaz emberi tartalom az, amely nem emberellenes. (Ne feledjük, hogy nem a létezés az alapkritérium, hanem az erkölcsösség, mint a létezés alapfeltétele.) S ebben az értelemben az igazság az ia tény, hogy az emberiség létezik, és minden részigazság alátámasztja, elősegíti ezt a létezést. Végső soron: az igazságot csak érezni lehet, kimondani nem (az élet gyakorlatához szükséges részigazságok fogalma nem ugyanaz). Az igazság lényegét az ember az által valósítja meg, hogy él, így tehát nem definíció, hanem jelenség, illetve folyamat, de éppen ellentéteiben való megjelenési formája miatt egészében megfoghatatlan. A teljes igazság az élet teljessége. S néha talán a költők tudják kimondani (nem mindig, nem mindenütt és nem bármikor). Ozsvald költői valóságának igaz volta fogalmainál kezdődik. Szókészlete, képei, absztrakciói autentikusak, átéltek és pontosak, a fizikai valósághoz viszonyítva, melyet megszemélyesítenek: adekvátak. Nem vesz át segédfogalmakat, maga fogalmazza meg a jelenségek lényegét és értékét. Névadó költő, messze áll tőle a fogalmakkal való manipuláció. Tisztasága és formai szigora is ebből a tulajdonságából következik: a felelősségtudatból. A kötetlen asszociációk és tárgyhalmazok, a káosz költészete virágzásának korában a szoros formához és ritmushoz való ragaszkodása nem mindennapi tény, és — szerintem — éppen ezért korszerű. Nem divatos, hanem modern. Ne feledjük: a klasszikus versek ma is „élnek“, s ha azt mondjuk rájuk, „öregek“, nem kötött formájuk miatt mondjuk ezt, hanem a tartalmuk miatt, és úgy tűnik, a szigorú formai egység kölcsönzi számukra az örökkévalóságot. Ha megvizsgálnánk az irodalmi folytonosság, az emberi egyetemesség lényegét, talán azt találnánk, hogy a tartalmi információkon túl valahol a formák szigorában és puritánságában rejlik, azokban a vizuális vagy gondolati alakzatokban, melyek az emberiség számára egyetemesen hozzáférhetőek és atavisztikusan sokatmondóak, mert valahogy az emberré válás folyamatából következnek. S ha ez így van, a művészi forma jelentősége mérhetetlenül megnövekszik, de egyben helyzete is megnehezül. A formai kísérletezés fokozott felelősséggel jár, a formai szigor pedig nyilván elsősorban mesterségbeli biztonságot jelent, és olyan igyekezetei, hogy a költő új meglátásait pontosan beillessze egy megszakíthatatlan folytonosság közegébe (rendjébe?). S bizonyos határon túl a formabontás — pózzá alacsonyodik (átvett vagy mímelt, egyre megy). Ozsvald másik korszerű vonása, hogy teljes mértékben közösségi. Nem egy közösség tipikus élményeit, de az egyéniségnek egy közösség biztosította bslső élményeit fogalmazza meg, ami nagy különbség. Önmagát képviseli, de a szlovákiai magyar valóságot emeli költészetté. További korszerű vonása, hogy tudja: a költészet a szavakkal való bánásmód mestersége; érti és meg tudja teremteni a „szó mágiáját“. Bár romantikus, de mentes attól a hamis intellektuális romantikától, amely a valóságtól való menekülés igyekezetében létrehozza tudatában — fizikailag nincs módjában létrehozni! — a személyiség álvalóságát, és a realitás elől diadalmas kalandokba vagy cinikus közönybe menekül. Romantikája akkor válik kérdésessé, amikor nosztalgiába, sőt szentimentalizmusba torkoll, bár ebben a kérdésben ennek az írásnak a szerzője is tanácstalan. A nosztalgia létezik, tudjuk; s azt is tudjuk, hogy nem szabadulhatunk tőle, időnként meglátogat. Magatartásunkat befolyásolja, világképünket hatása alá vonja; mit kezdjünk vele?
