Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - FIGYELŐ - Szakolczay Lajos: Marosi Péter: Salamon Ernő

nek, ugyanakkor belőle kiindulva és hozzá visszaérkezve záródik az a kör, amely az elemző koncepcióval vizsgált felfedésen túl, olyan tényadatokra, életrajzi mozzanatokra, eddig szinte ismeretlen irodalomtörténeti érdekességekre, dokumentumokra, és azoknak — a Salamon Ernő-életművön belül betöltött sokszor igen fontos — szerepére is fényt derít, hiszen ismeretük nélkül jóval hiányosabb lenne a költőről alkotott képünk. Az első rész (Gyönyörű sors) Salamon Ernő tragikus sorsának története, rengeteg életrajzi adattal, tényközlésével a kronologikus rendező elvet szem előtt tartva kapcsolódik a szokásos írói monográfiák szerkezetéhez, a második (Árva dal) és a harmadik rész (Vigasztaló) — a versek irodalomtörténeti helyét kijelölve, illetve a költeményekben levő tragikumot kibontva — már nem szorosan vett irodalomtörténeti felmérés, inkább a költői életművön belüli esztétikai kalandozás. Esztétikai kalandozás abban az értelemben, hogy végigkíséri azt az utat, amikor a műalkotás már „elszakad“ az őt létrehívó életanyagtól, megítélésének elsődlegességét már nem a költő életét és halálát rajzoló valóságos életmozzanatok — a lírát önkéntelenül is felerősítő, a költő életművében végighúzódó tragikum — szorgalmazzák, hanem az önmagában megálló művészi alkotás, a Vers. Ez ugyan nem szakad el a valóságtól, de megtagadja azt, úgy tagadja meg, hogy valójában magába olvasztja, úgy olvasztja magába, hogy közben maga is beolvad egy magasabb kategóriába, az esztétikum szférájába. Csak ezt vizsgálva érthető az erdélyi munkáskolóniák halk szavú énekesének lírája, csak ezzel a megközelítéssel fedhetők fel a költészetét nem József Attila életművéből eredeztető, hanem a nagy magyar lírikus mellett — közvetlen közelében — helyét kijelölő-értékelő vélemények. Mert a halk szavú énekes valójában tüzesen lá- zítő lírát művelt, az elomló lágyság, a legegyszerűbb dalformákban kifejezett szomorkásán bús életöröm egy intenzív

— a mostoha sorssal még csak tetézett

— átélést, a verssel a világ jobbítását- megváltását szolgáló cselekedetet formált. A korai avantgarde-hatások még kimutathatók a művekben, de a későbbiekben letisztult, s a népköltészet formavívmányait magába olvasztó líra már az érett Salamon Ernő-i költészetet mutatja. Marosi ezekben a versekben (Nap- verés egy sírkövön, Vigasztaló, Vihar, stb.) véli felfedezni Salamon Ernő valódi nagyságát, ezekben a költeményekben lép túl a költő a Gaál Gábor szavaival jelzett „szegénység átpoetizálásán“, egy önmagába forduló, a halál tragikumát már gyermekkorától sejtjeiben érző, lírai számvetésig, amely a fényes jövőt nem fogalmazza meg ugyan — lelkesedését, mámorát csillogó szavakban öntve —, hanem írja a lélek bensőjében tapasztalt rezdüléseket, éli a „gyönyörű sorsot“, és helyzetének kibírhatatlanságát-kiúttalan- ságát jelezve az „ez van“ lélekállapotot fogalmazza. így tüntet a jelen jövőbeli megismételhetetlensége ellen. Minden sorát az utódoknak írva, de mindeneknek szóló figyelmeztetéssel.

Érdekes az a feltevés, hogy Salamon Ernő költészete sokban hasonlít — mondhatnók: édestestvére — Gaál Gábor közírásához. A baloldali Korunk nemcsak egy határozott eszmét kívánó, s ezt a „társadalmias látományt“ művekben realizáló írói műhely volt, hanem e benne fellépők-megszólalók olyan együttese, amely háta mögött tudta a nincsetelenek sok ezres táborát, s az emberileg-társadalmilag „kisiklott“ egyéni sorsok benne ötvöződtek egy visszavágásra kész, megalkuvást nem ismerő fórummá. Gaál Gábor expresszív látásmódjától izzó, filozofikusan művelt s nemegyszer a szépirodalom köntösébe bújtatott közírása hogyne vonzotta volna maga köré a baloldali fiataloknak azt a csoportját, amely eszményképét a cselekvő forradalmárban, követni való példáját a Gaál szerkesztette Korunk oldalain látta. Gaál Gábor közírása és Salamon Ernő költészete nagyon sokban eltér egymástól, de a legfőbb lényegjegy, amelyben közösek voltak, az elkötelezettség vállalása. Elkötelezettek voltak nem a szónak dogmatikus felfogása miatt annyira lejáratott értelmében, hanem a cselekvő szándék művészetté formálásában, elkötelezettek abban, hogy hinni merészelték egy jobb kor eljövetelét. Még akkor is életigenlő költészet Salamon Ernő lírája, ha egymást érik benne a halálversek, még akkor is az, ha a felfelé ívelés, előrelátás csak a sorok között fogalmazódik meg. Marosi Péter felbecsülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy a dogmatikus ítélkezés szempontjai szerint nemegyszer elma