Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: Tandori Dezső: Töredék Hamletnek

kötő Macabre a mesterekért c. költeményében:

„Halottaimból elragad minden, amit elveszíthetek.

Ogyis marad, mi megmarad, s halottamba elvezet.

Az Ismeretlen jövő által kínált lehetőségek, az emberi átformálódás, megváltozás lehetősége okozza az önmagunkkal soha tisztában nem levés nyugtalanságát, a múlt lezáratlanságát, lezárhatat- lanságát:

„Csak elhomályosítom, ami már mögém oly élesen kirajzolódik."

(Csak elhomályosítom)

Tandori költészetében ennek is meghatározható a dialektikus ellenpárja. Az előbbi versrészlet az alábbi idézettel sajátos interferenciát teremt, s a kettő eredménye egy harmadik — inkonkrét

— idő:

„Már csak azt a jövő időt kívánom, ami elmúlt.

Ne legyen több pillanatom, ami előtte nem volt.“

(Koan Bel Canto)

5) A tér: „ábrává vált logika". Inkon- krét, mint az idő. Tandori hősei bármelyik csillagzaton élhetnének: „egyszerre olyan tájba álltak, / mely körül elfogytak a tájak.“ Táj nélküli tája épp olyan megfoghatatlan, mint arc nélküli embere. Tandori csak úgy mitizálhatta az embert, ha vele együtt mitizálta az időt és teret is. Tájleíró verse mint olyan — nincs. Ha egy-egy tájat ír le, akkor számára nem az ábrázolás az elsődleges, hanem a kifejezés. A kettő szétválasztása természetesen rendkívül bonyolult, talán lehetetlen is, annyi azonban bizonyos, hogy Tandori alárendeli az ábrázolást a kifejezésnek: nem a táj, hanem az általa megjelenített érzelem a fontos:

„Körüljárhatóságod tériszonyába léptél ki folyton, remegtél a csupasz megvilágítás ürügyén.“

(A séták)

6 ] A stílus legszembetűnőbb sajátossága s egyben az inkonkrét ember, az inkonkrét tárgy, az inkonkrét idő, az inkonkrét tér legadekváltabb kifejezési formája a személytelenség. Paradoxként hangzik — mert a versek a költő leg- megszenvedtebb élményeiből fakadnak —, de Tandori nincs jelen a verseiben. Jelenléte időhöz, térhez kötné a költeményt. Tandori célja pedig a mitikus magasságba emelkedés. Nem magáról ír, ritka nála az első személyben írott vers; annál gyakoribb a második, harmadik személyhez kötődő: „Megkondítod magad, mint egy teret“ .. .„Elenged és érintései tűnt / nyomaiból mégegyszer megteremt“ stb. A kommunikációs törvények szerint a beszélő (első személy) számára az a második személy, akihez beszél: az olvasó. Tandori tehát mindannyiunk tudatát építi, bontja, átélt, de fel nem ismert tapasztalatainkat fedi fel előttünk. Az egyes szám harmadik sze- mélyű alany a beszélő számára gyakorlatilag bárki lehet. Ki? Ő. Egy japán kuli, egy félkarú vietnami, egy luxuskocsis amerikai, egy magyar, egy német, egy angol, egy francia, egy finn, egy bantu néger. Pontosan nem tudjuk, hogy kicsoda. Az emberiség egy tagja, vagy inkább maga az emberiség.

A személytelen hangvétel rendkívüli formafegyelemmel társul. Tandori erőssége az epigrammatikus tömörség. Négy- és kétsorosai csiszolt, lényegre gyalult nyelvükkel rendkívüli hatásúak. Milyen sokat mond pl. az Edényekből című kis kétsorosával:

„Edényekből magányos fuvola.

Egyszál reggel.“

Tandori verseivel meg kell birkóznunk. Csak többszöri olvasásra fedik fel magukat. Interpretálásuk nem más mint:

1. a költői nyelv köznyelvre fordítása,

2. a költői üzenet megfejtése. Különösen a második pont kívánja a gondolkodva olvasást, mert Tandori erősen filozofikus hajlamú költő.

7) Az eddigiekből láttuk, hogy Tandori megfosztotta az embert az ellentétek feloldásában rejlő harmóniától, a konkrét időtől, a konkrét tértől, az anyagi világ tényein alapuló tapasztalástól. Tandori a tudat kapuját döngeti, költészete tehát nem természetelvű. Ezen a ponton tér el a hagyományos költészettől, amely — mind a klasszicizmusban, mind a romantikában — természetelvű volt. A valóság „utánzásának“ módja mindkét stílusban