Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - FOLYÓIRATSZEMLE - Marino, Adrian: A modernség kritériuma

nyelv kereséséből, a szőnélküliség, a hallgatás kultuszából, ami nem más, mint a kifejezőeszköz „öngyilkossága“.

Az idő „lebontása" a modern irodalomban nemcsak a hallgatáshoz vezet el, hanem ellenkezőjéhez, a különböző kifejezések egyidejűségéhez is. Bár a különböző dolgok egyidejű és mégis semmiféle zavart sem okozó kifejezésének módszere főként a festészetben jelentkezett, a nyelvi szimultaneitás elképzelhető volt az irodalomban is. Mallarmé (előzőleg pedig Joubert) tapintottak rá erre; az eljárás aztán más formákban felbukkant a futurista és a szürrealista szövegekben is. Azt mondhatjuk, hogy valahányszor ellentétes irodalmi jelenségek interferenciája jön létre a modern irodalomban

— azaz valahányszor érintkezik az érzelmesség és a szatíra, a komolykodás és a humor, a csodálat és az undor, a lelkesedés és a bölcsesség, a múlt és a jelen, az emlékezés és a friss élmény (stb.) az irodalomban — ilyenkor a tárgyat kaleidoszkőpsze- rűen mutatja be az írói látás, miközben a rálátás szövegei sokszor és hirte'en változnak, s az egyidejűség látszata jön vagy jöhet létre. A szabálytalan képek áradata, az érzékek szüntelen zavara (amit régi „szlnesztézisek" előznek meg) ugyanannak a szi- multaneitást érzékeltető mozgásnak az eredményei. Minden úgy történik, mi itha a hatálytalanított idő teljességgel kiiktatható lenne, vagy feloldható valamilyen örökkévalóságban. A benyomások sokfélesége mellett a múlandó modern szellem önfenntartási ösztöne játszik nagy szerepet mindebben; el kíván szakadni az időtől, hogy meg ne haljon vele.

A klasszikus szellemiséget a totalitás és a szintézis eszméje uralta. A megszerkesztettség elve kötelező volt az alkotásban. A modern szellem ezt is kétségbe vonja. Előnyben részesíti az odavetettséget, a részletszerűséget. Egy kötetnyi feljegyzésnek nagyobb a jelentősége, mint a secundum artem megalkotott könyvnek. A modern író műve részletek „montázsának" is tűnhet. Ezért tör előre ebben az irodalomban a kollázstechnika, amelyet mások mellett Aragon is teoretizált s a gyakorlatba is átültetett, amikor szövegeibe prospektusokat, újságkivágásokat iktatott be, vagy más alkalommal, más célból írt szövegrészeket (Les Collages, 1965) A plakát-költészet, „pop“ költészet ugyanannak az esztétikai csömörnek az eredménye. A riport régebbi kultusza, az alkotások kötetbe gyűjtésétől való idegenkedés (Ion Vinea haláláig hatása alatt állott ennek a modern írói érzésnek), a könyvek félreállítása másféle kifejezési eszközök kedvéért, vagy a kifejezésről való lemondás, a nyelvi lét feladása (George Steiner, Language and Silence, 1967), vagy a nyelvi kifejezés hipertrófiája s beilleszkedése új technikai megoldásokba (zeneiekbe, nyomdaiakba stb.) ugyanazt a modern tájékozódást fejezi ki. Amennyire aztán ez az anti-irodalom nemcsak elméleti elgondolás, hanem gyakorlatilag is megvalósul, annyiban ütötte fel a fejét ez a mélységesen „irodalmiat- lan“ szellem.

c) A klasszikus irodalmi alkotás egyetlen értelmezésre nyújt lehetőséget. Egyféleképpen kíván érthető lenni; legalábbis ez az író szándéka. A régi kritika dogmatikus jellege abból is következik, hogy nem bírta el az ellentmondást; csak a polémia kényszerének engedett. Hanem az irodalmi mű „igazsága" csak egyféle lehetett, és csak ezt az egyetlen igazságot lehetett feltárni és meghatározni. Ezzel szemben a modern irodalmi alkotás (amellyel megfelelő esztétika és bírálat jár együtt) vagy minden elképzelhető magyarázatra igényt tart — vagy egyre sem. Vagy mindent ki akar fejezni, vagy semmit sem. Egyik esetben többértelmű, a másikban jelentéstelen. Elmondhatjuk tehát, hogy az alkotás és a struktúra válsága a mű jelentésének heveny válságához vezet.

Mindennek az előzményei természetesen sokkal kevésbé „modernek“, mint ahogy ezt a felületes szemlélő hinné. Mert az allegória és a szimbólum elmélete, aztán a ]e ne sais quoi gondolata, amelyek annyira kialakultak már a XVIII. században (de gyökerük sokkal messzebb nyúlt), tulajdonképpen nem voltak mások, mint egy modern „polivalencia" előképei. Egy „mit tudom én, mi az“ telve van mindenféle lehetőséggel, hogy ne is beszéljünk a szimbolista költészet „szuggesztív mágiájáról“ (erről a baude- laire-i vétetésű, sőt sokkal régebbi elképzelésről). Általában: az utalások, a paradoxonok és a kétértelműségek különböző típusainak az eluralkodása (William Empson szerint ezekből is legalább hét van...), a jelentés többféleségének a felbukkanása az irodalmi modernség jelenlétére utaltak. A mű szemantikai valóságának a tudata, amit az-