Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - FOLYÓIRATSZEMLE - Marino, Adrian: A modernség kritériuma
A modernség kritériuma l. Nem is a „kor szellemének“ időben, történetiségében való meghatározása nehéz, ami különben előíeltétele annak is, hogy megragadjuk azt a bizonyos modernséget az irodalomban, hanem éppen ezen a történetileg meghatározott „korszellemen“ belül nehéz elkülöníteni a modern esztétikai jegyeket. Ezért van szükségünk az elkülönítés átfogó és egyértelmű kritériumára, ami az irodalom és az élet harmonikus vagy antagonikus, egységet vagy ellentétet teremtő viszonyában kínálkozik — az egymást követő történelmi pillanatok uralkodó irodalmi tendenciáinak megfelelően. Valahányszor a valóságos társadalmi és erkölcsi rend megfelel az irodalomban jelentkező eszménynek, a valóság képei eluralkodnak az eszmény felett, az alkotás abszolút eszméket és igazságokat fejez ki, valóságos értékrendre tör — és ilyenkor beszélhetünk „klasszikus“ korszakokról. Ezeknek lényege a fikció és a valóság egybeesése, a mítosz irodalmi felhasználása s az irodalom szerepvállalása az egyén és a társadalmi közösség életében (részvétele a közös szertartásokban: ez az ókori eposz és tragédia; mitikus és irodalmi hősöknek bizonyos életmódok, létformák kifejeződéseiként való fel- használása: a középkori regényben vagy a Don Quijote-i magatartásban). A fikció való- szerűsítése, a képzeletbelinek és a valóságnak az azonosítása: ez a hagyományos irodalmi út, az irodalom régi rendje, tipikusan „klasszikus“, történelemfeletti struktúrája. E kritérium következetes alkalmazása látszólag paradoxális megállapításokhoz vezethet. Az álomnak és a valóságnak, az illúziónak és a létnek a szembekerülése, ez a kimondottan romantikus jelenség ebből a szempontból nem tekinthető már tisztán és kizárólagosan „modern“ megnyilvánulásnak. Ellenkezőleg. De nem tekinthető kizárólagosan modern jelenségnek a költészet „modern mítosza“ se, amely szerint a költői- ség az abszolút realitás, az igazi valóság, az életnél „valóságosabb“ valóság; és az őstípushoz, az elsődlegeshez, az őseredetihez való visszatérés sem (különböző formákban, mint a freudizmusnál a gyermeki lidércálmokhoz, aztán a mítosz újjáteremtése stb.). Mindezek az első látásra olyannyira „modern“ törekvések csak mai megnyilvánulásai annak a kísérletnek, hogy visszaállíthassuk a lét s a tudat s ezzel együtt az irodalom és az élet elveszett egységét. A „hagyományos“, a „régi“, a lényege szerint „nem-modern“ irodalom pedig elképzelhetetlen az ilyen egység feltételezése nélkül. A szellem s a művészet harmóniája és szerves egysége egy alapvetően „antik“ magatartás esztétikai vetülete. Az ellenkező póluson kísért pedig az ellentmondás szelleme. Az irodalom szembefordul az élettel, vagy csak „utánozza“ azt. Ebben az értelemben a „mimezisre“ épülő egész ókori esztétika lényegében „modern“. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Platón harca minden ilyen elmélet s általában a költészet fikciószerűsége ellen. Az irodalom öntudatra ébredésének jelentkezése, önállóságra való törekvése, az a szándéka, hogy önköreiben valósítsa meg magát — az álomtól, mítosztól, és a konkrét valóságtól elrugaszkodva —, alapvetően „modern“ esztétikai törekvéseket fejez ki általában is. Mindez pedig az irodalom racionalizálódásának folyamatát követi, s a bonyolultságra és az elemzésre való törekvés eredménye. Hogy Saint-Simon tipológiájával éljünk: míg a régi, a klasszikus idők „organikusak“, a modernek inkább „kritikaiak“. Valahányszor az irodalomban különbség tétetik az eszményi rend s a valóság, a fikció és az * Megjelent a romániai „Utunk“ 1970. szept. 11-i számában. folyóirat szemle
