Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - FOLYÓIRATSZEMLE - Marino, Adrian: A modernség kritériuma

élet, a képzeletbeli és a racionális, a „naiv lélek“ és a kritikai szellem között, lényegében már fel is ütötte fejét a modernség igénye. A modernség kizárja a fikcióval való bármilyen cinkosságot.

Az alábbiakban nem kívánunk kitérni ezen a helyen e törés lényegére — az emberiség életének egyik nagy eseményére. A modern szellem története tulajdonképpen a racionalista tendenciákkal kezdődik, a laikus, ateista, a régiséget demitizáló törekvésekkel. Mindennek folytatása pedig, esztétikai síkon, az irodalmi hősök tudatának kettéhasadása, gyakorlati és elméleti megoszlása az eszményi és a valóságos, a „könyv“ élete és az „élet“ élete között. Egyik esetben az amor vitae; „megélt élet“ a másikban, Adriano Tilgher megkülönböztetése szerint. A különböző síkok egybeesése és összekeveredése, a fikció és a valóság közti ingadozás, ez a Don Quijotéra és a Macedónski életművére oly jellemző magatartás, tulajdonképpen a modernség első, még ellentmondásos jelentkezése az irodalomban. A fikció tudata, az irodalom önállósulásának és formalizálódásának a gondolata azután a legfeltűnőbb és legközvetlenebb jele ezeknek a szellemi eltolódásoknak. A modernség, éppen mert egy régebbi szakaszra következik, el akar szakadni, el akar különülni tőle. Ebből kifolyólag aztán a modern szellem meghatározásában mindig jó adag ellenzékiséget találunk, ami összeütközésekkel és disszociációkkal jár együtt. A modern nem lehet tehát más, mint „kritikai“ és „forradalmi“; az életben éppen úgy, mint a művészetben — magától értetődően — negativista és erőszakos. Az újdonság mindenütt és mindig antagonizmussal, tehát agresszivitással jár együtt.

Mindezek folytán nem a Querelle des anciens et des modernes az irodalomról alkotott modern felfogás alapja, hanem a belles lettres eszméjének megjelenése és megszilárdulása; annak a felfogásnak a kialakulása, amely az esztétikai tevékenységet nemcsak az élettől, hanem a kultúrától is elválasztja (ami a régi felfogásban azonos volt az irodalommal). A XVII. századtól kezdve a les belles lettres egyre inkább elkülönülő szellemi tevékenységgé válik, sajátos esztétikai és társadalmi rendeltetéssel. E fejlődés összes árnyalata azonban meghatározhatatlan az irodalmi eszmék megbízható története nélkül; ilyesmivel azonban nem rendelkezünk még.

A „törés“ fogalma pedig, ahogyan ezt fentebb értelmeztük, teljességgel a romantikából vétetett. Stendhal mondja: „A modernség szép eszménye abból a különbségből ered, amely a szalonok életét a fórumok világától választja el.“ (Histórie de la pein- ture en Italie, 1817) Musset így folytatja ezt: „Az irodalomnak, a festészetnek, minden művészetnek szüksége van a szépségre, mihelyt eltávolodik az élettől, azaz a kortól, amelyben keletkezett.“ (Un mos sur ľ art moderne, 1833) Az a tudat, hogy az irodalom elválik az élettől, így aztán mind jobban meghatározza a modern esztétikai gondolkodást. Amit Hugo egészen világosan ki is mond a Cromwell (1827) manifesztumszerű bevezetőjében: „Véleményünk szerint áthághatatlan fal választja el egymástól a művészet valóságát a természet valóságától. A művészet igazsága sohase lehet — egyesek állítása ellenére sem — abszolút valóság. A művészet sohase ragadhatja meg magukat a dolgokat (önmagukban).“

Még egyszer tehát: esztétikai síkon a művészet és az irodalom modernsége magával hozza a fikció és nem-fikció s így az esztétikai „forma“ tudatát, a vele járó végtelenül sok meghatározással, programmal („művészet a művészetért“, „esztetizmus“, „formalizmus“, „expresszionizmus“, Einjühlung stb.) Egyik oldalon a valóságos valóság; másikon a művi valóság. A művészi illúziók valósága a Pireneusok egyik oldalán; a tudatosan elfogadott konvenció a másik oldalon. Most értjük meg igazán, miért tekinthetjük Macedonskit az első modernnek a román irodalomban: senki sem különböztette meg előtte ily határozottan a román írásművészetben az álmot a valóságtól, senki sem élte olyan intenzitással az illúzió és demisztifikálás drámáját, az ábrándok bukásának fájdalmát.

A fikció és a valóság együttes megélése megakadályozta az intellektus megoszlását, az introspekciót és ezzel együtt az irodalom önismeretét is. Hagyományos felfogások szerint az irodalom megelégedett azzal, hogy létezik. Nem kérdezett vissza önmagára, hiszen csak ki akart fejezni valamit, csak lenni akart. Az antik költő minden körülmények között „isteni indulatok ihletettje, megszállottja“, nem e világi alkotó energiák hordozója. Az antik költő a közösség régi hagyományait, a mítoszokat szólaltatta meg. Máskor „múzsák“ tolmácsolója, akiknek ihletésére „énekel“. A „régi“ típusú költC