Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Mészáros László: A szó és a tett harca

Azt állítottuk, hogy az ember a szó és a tett egysége, tehát, hogy magában az emberben realizálódik ez az egység. De magában az emberben sem egyidejű ez az egység. Ha gondolkodik az ember, képtelen cselekedni (maga a gondolkodás a cselekvés), és ha cselekszik, képtelen gondolkodni, mert maga a cselekvés a gondolkodás. (Kivéve néhány automatizált műveletet, pl. míg gondolkodom, közben írok is, jegyzem gondolataimat, de ez a cselekvés teljesen automatikussá vált a fejlődés folyamán; persze, az agy ugyanúgy „áram alatt“ van, mint más cselekvésnél, csak éppen a tudat magasabb régiói nincsenek „bekapcsolva“.} Mindezt lélektanilag a következőképpen lehetne megmagyarázni: a gondolkodás tulajdonképpen az ingerek szüntelen „villogása“ (vibrálása, terjedése, sűrűsödése stb.), tehát a gondolkodás „üzemben“ tartja az agy bizonyos részeit, ahol a gondolkodás fészkel. Ha a gondolkodásközpont ingerületi állapotba kerül, ez a térindukció törvénye szerint gátlást, .negatív indukciót vált ki az agy körülötte lévő részében. Minél erősebb az inger, annál erősebb a kiváltott gátlás is — közismert a szórakozott tudós viselkedése —, tehát valóban az ember képtelen mást tenni, ha elmélyülten gondolkodik. Viszont az agy ugyanúgy reagál más ingerekre is, tehát az olyan ingerekre, amelyek például a mozgás központjában váltanak ki ingerületi állapotot. Az atléta verseny közben ugyanolyan „szórakozott“, mint a gondolataiba mélyedt tudós. Az egyik gondolkodik, a másik cselekszik. A kettő között azonban nincs különbség. A tett: gondolat, és a gondolat: tett. Egységük maga az ember, aki minden szavával és minden mozdulatával lerombolja ezt az egységet. Egyesíteni csak azt lehet, ami különálló. Az ember (legalábbis a normális — statisztikai értelemben vett normális ember) azonban egységes — minden pillanatban gondolkodhat és cselekedhet. Ennek az egységnek a felbomlása betegség; a halál előjele: az ember megszűnik ember lenni. A szó és tett dinamikus egyensúlya tehát vagy létezik, vagy nem — de nem állítható helyre. Különben a szó és tett egységéért többnyire azok „kardoskodnak“ a legjobban, akik azt szeretnék, ha az ő szavaik változnának tetté, ha ők csak „szavalnának“, és mások „tevékenykednének“ helyettük — de a szó lehetősége nélkül. Természetesen ez is az egyensúly „felrúgása“. A szó és tett egyensúlya tehát csak a végletek egyensúlya. Egyszóval: dialektikus egyensúly.

A pozsonyi Bartók Béla Dalegylet.