Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - Koncsol László: A cselekvő erkölcs
egyik láncszeme — diagnosztika: rendszeres orvosi jelentés az idült beteg Közép- Európáről, amely — vakon és süketen — nagyzási hóbortból? — mohóságból? — félelemből? — bosszúból? — úgyszólván évtizedenként semmivel sem igazolható és céltalan sovén cselekedetekre ragadtatja el magát. Fábry nem elméletet ír, Aki hűvös, minden szenvedélytől tartózkodó logikát, differenciált, minden jelenséget befogni kívánó esztétikai vagy társadalomtudományi fogalomrendszert vár tőle, az könnyen félre is teszi, mert nem azt kapja benne, amit várt. De így jár az is, aki tiszta szépírói kvalitásokat kérne tőle számon. Ezért, bár minden sorát a legszélesebb közösségek gondjai váltják ki belőle, az olvasók számára paradox módon csak elvétve s csak kivételes — bár nem ritka alkalmakkor — nyílik meg. Próbáljuk megkeresni az okát! Fábrynak stílusa van, míg a tudománynak és a szépprózának másként, észretvét'- lenebbül van stílusa. Majdnem találomra idézek: „A citátum nem pótszer, és nem is könnyítés. A hivatásos borkóstoló is több fajtát ízlel: kié legyen a díj, az igazság. Kóstolgatni kell az idézetet is: elvetni, kiköpni, vagy lenyelni, bekebelezni, hogy vérré váljék a vérben, test legyen a testben: törvényes adoptáció, pozitív módon egybehangolt mondanivaló.“ Ha az ember végigelemzi a mondatot, körülbelül arra a következtetésre jut, hogy az esszé szépírói, mozgást és szemléletességet, sőt érzékiséget hordozó stíluselemei — az igék, a képek, a szólásszerű állandó fordulatok — sajátos módon társulnak benne a tudományosság nehézkesebb, sokszor idegenből kölcsönzött, de mindenképpen névszói elemeivel. S a halmozásai! S az indulat, amely mögöttük lobog! S most figyeljük meg, hogyan húzza le az idézet utolsó szakasza az előző rész lendületét: „... törvényes adoptáció, pozitív módon egybehangolt mondanivaló.“ A tanulság röviden: ha a műélvezet igényével veszem kézbe Fábryt, nem elég könnyed, nem elég elegáns, nem töretlenül szép a stílusa. Érzékelem, hogy van: a nyelv — szépségeivel is, sallangjaival is — közém és a gondolat közé csúszik, s olykor félre kell húznom, mint a függönyt, hogy mögéje lássak. A kérdést azonban másként is feltehetjük: adekvát-e ez a nyelv, ez a stílus a Fábry-mű tartalmával? Ha így közelitem meg — s ez is szempontja a mélyebb stílusvizsgálatnak — bólintanom kell: igen, adekvát. Fogalom és kép, tudomány és művészet az igazság megközelítésének két útja; Fábry az igazságot keresi, s az élet gondolati úton feltárt tényeit a művészetek felismeréseivel is szembesíti, éspedig maga is valahol a költő — a rebellis költő — indulati hőfokán. A formális logika szabályai szerint levonhatjuk a következtetést: Fábry kettős stílusa adekvát. Nem hiszem, hogy a német expresszionizmus hatása mindent megmagyaráz. Fábry hajlamai ellen aligha. Az ilyen vagy olyan stílus gyökérzete mélyebbre nyúlik, bár — tudjuk — a környezet, az erdő is hat a fára, s a fát be is olthatjuk. Ez azonban már a dialektikus logika bonyolultabb területe. Egyelőre annyit, hogy Fábry nyelve lázas, indulatos, darabos. Nem tudom, ki mondta ki róla először, de igaza volt: Fábry költő. Költő már azzal is, hogy egy poéta — Ady — versei nyomán nyílt rá szeme a valóságra, s hogy Ady világához máig hű maradt. Egész programját erre az örökségre építette fel. Mint Ady, ő is szemben áll a valósággal — ötven esztendeje változatlan hangerővel kiált nemet minden embertelenségre, akár egy rendszer lényegéből ered az, akár csak vadhajtás a társadalom szervezetén. Érzékenységét erre állította be az élet. Innen a szenvedélye, a szüntelen feszültsége, az indulata. A XIX. és XX. század a különböző árnyalatú politikai és művészeti ,,-ciáké“ és „izmusoké“, s a kor művészetének és társadalmának bonyolult viszonyát valahol a tagadás fogalomkörében kell keresnünk. Elsőként a romantika, később a realizmusok artikulált, majd az első totális háború poklában a dadaizmus artikulátlan reakciói mind a vétó jegyében fogantak. A szocialista realizmus elméleti és gyakorlati kudarcai bizonyítják, hogy ma sem lehet béke a művészetek és a világ között, ha az előbbi az embernek elkötelezett fenomén kíván maradni. A fejlődés az elmúlt ötven esztendő folyamán annyiszor változtatott irányt, annyiszor csaptak fel és hullottak vissza fáradtan vagy törten a társadalmi mozgalmak hullámai, hogy töretlennek maradni csak egész magasan, csak fent lebegve, szinte csak fanatizmusok árán lehetett. Ilyen fanatikus Fábry is. Igaz-e ez? Egy
