Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Koncsol László: A cselekvő erkölcs

értelemben igaz: ha az igazság fanatikusát látom benne. Volt idő, amikor társadalmi eszméknek: nemzetnek, baloldaliságnak is elkötelezte magát, s ezek nevében támadott. Ez volt a kritikus Fábry hőskora. Aztán előbb a nemzeti eszme, majd a túlzó baloldaliság alatt fel kellett ismernie egy mélyebb fenomént, amely egyetlen folytonosságban évezredek mozgalmain átsugárzik, s minden mozgalomnál előbbre mutat: a „szellem“ fenoménját, amelyhez Fábry értékrendjében hamarosan újabb, kiegészítő — vagy még pontosabban: körülhatároló — elem, az „erkölcs“ fenoménja társult. Azóta ehhez az erkölccsel szigorított szellemfenoménhoz méri a kor társadalmi jelenségeit: rendszereket, politikát, mozgalmakat, művészt és műalkotást. Ez Fábry humanizmusának lényege. Ezért nem lehet Fábryt beskatulyázni: legelköte- lezettebb korszakaiban is szabad harcos maradt, s hiába próbált, lényegében egyetlen mozgalomhoz sem sikerült fenntartások nélkül elszegődnie. Minden világban megépítette a maga külön világát, erődnek, ahonnan támadhatott s amelyet védelmeznie kellett, mindmáig, sokszor azzal a tágabb rokon világgal szemben is, amelyben megépítette.

Ha már most a teljes Fábryn belül az irodalomkritikust vizsgáljuk, felmerül a kérdés, hogy a „szellem: erkölcs“ formula elegendő'-e a művészet értékelésére. Nincs-e életmű, amelyben szellem és erkölcs teljes egységében jelen van, de áttételesebben, mondhatnánk: éteribben, s nem közvetlen kötődésében a művész — társadalom viszonyhoz. Más szóval, hogy ez a formula nem kíván-e további, ezúttal már nem is határszűkítő, hanem a művészi szép specifikumán belül éppen tágító, a magassági dimenziók felé tágító fenoménokat? Láttuk, hogy a hatalom a romantika, sőt a felvilágosodás óta következetesen létrehívja a szembenálló, a revoltáló művész típusát. Ám közben egy másik jellemző típus is kialakul: a különálló művészé, akire nem kevésbé jellemző a szellem-erkölcsi elkötelezettség, a kultúra védelme és tovább építése, csakhogy a szellemnek egy hangsúlyozottan autonómabb birodalmában. S a mélységi kiterjedés, az emberi létezés ugyancsak autonóm mélytengeri világa, amely csupán felsőbb rétegek áttételein keresztül kapcsolódik a viharosabb felszínhez? S harmadszor: a magassági és mélységi kiterjedést is beölelő és kisugárzó nagy, tragikus életművek, mint a szintén, de ily módon revoltáló Adyé, aki lázadóként is csak így, művének teljességében, csillagporával és mélytengeri iszapjával értelmezhető hitelesen. A Fábry-esztétika paradoxona, hogy bár Adyra épül, magát Adyt is csak részben fogadja el. Nem mint esztéta, hanem — a történelem parancsa szerint

— maga is szuverén harcosként, lázadóként, alkotó egyéniségként szemléli mesterét. Fábry kifinomult érzékei, ha ifjúságán nem dübörög át a történelem, ha sterilebb világot építhet maga köré, türelmesebben tapogatták volna körül a művészetek bonyolult és sok tekintetben autonóm világát. De Fábryból a sors lázadót csinált, s figyelmét a történelmi igazságra tette érzékennyé. A lázadó mindig fegyvertársakat keres; a harcos ősi ösztöne ez, s ha a bajtárs jól forgatja az igazság fegyverét, az sem igen számít, ha dadogva adja le a jelentést, vagy rekedtebben fújja az indulót. A jó hangú, ám gyáva katona nem bajtárs. A tábor nem differenciál, sokkal inkább egyesít. Háborúban a harci fegyelem, a puritán harci erkölcs az első. Ha Fábry mai és régi bajtársakat köszönt, mindig ugyanezt a gesztust végzi: tiszteleg. Tiszteleg a szellemerkölcsnek elkötelezett bajtársak előtt. A tisztelgés az azonos célú beavatottak szertartása, s itt, a táboron belül az erkölcs az egyesítő alapelv. Az esztétikának, amely természete szerint nem egyesít, hanem differenciál, amely az egyszerit, a különöset, az egyénit, a megismételhetetlent, a specifikusát kutatja, amely a sokfélében, a változatok gazdagságában leli örömét, itt és így másodrendű a szerepe.

Az ismeretlen Ady című tanulmányában Fábry több bekezdésen át foglalkozik a Vér és arany költőjével, s Ady lírájának ezt a fejezetét mint „egy mindenképpen eleniésztett és túlhaladott világszemlélet“ dokumentumát ítéli meg. „Kortünet csupán — folytatja —: egy hanyatló társadalom költői vetiilete.“ Majd: Az impresz- szionista-imperialista kor költészete anyagánál, témájánál fogva csak felületjelenség lehet, és a költő, ki vérből és aranyból gyúrja a sorsot, menthetetlenül elsüly- lyed a fatalizmusba ... A Vér és arany egy élet, egy küldetés fatális, de kordeterminált félreértése volt. Ez ma már közhely...“ S mit értékel Adyban? — „Ady a magyarság próbája, exponense a humánumban. A legnehezebb poszton: a háború emberség-strázsáján! A vér és arany háborúvá kiteljesedett haláltáncában ő lesz