Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap
— Mutasdl — Neem, azt neem ... — Bella.,.1 Fenyegető parancsot érzett ki Pefo hangjából, biztosan gyöngének, akarat nélkülinek tartja őt... Előhúzta hát zsebéből a levelet. — Felolvasom neked — mondta. — Halljuk! — Peťo bekapcsolta a tranzisztort, Ide-oda keresgélt, sajnos, nem talált songokat, megint valami zenei szemelvényeket adtak ... Bella kissé tétovázott, ám végül mégis rászánta magát: — „Kedves Hollandusom!“ — De előre megmondom, hogy hosszú — jegyezte meg —, tehát hallgas ide, hogy szól tovább! — „Emlékszel Robinsonra? Mi mindenre kellett vállalkoznia, elszánnia magát, amíg eljutott egyetlen cipó kenyérig?! Kapálnia, boronálnia, vetnie kellett, és sok más mindenféle munkára ráfanyalodnia, hogy végre leszelhessen egy karéj kenyeret. Itt jutott eszembe Robinson. Emlékszel a beszélgetéseinkre róla? Ostobának, hülyének neveztük. Pedig nem volt az. Most én is olyannak érzem magamat, mint Robinson. Fogalmam sem volt, hogy mennyi itt a munka Meleňanyban. Hogy a vetést megmentsék, nemcsak gépekkel, hanem kézzel is sokat kell dolgozniuk. Ez valóban komoly gond. Meleňanyt csupa Robinson lakja. Sok itt a Blažej is, alighanem rokonaid. Mezőre menet gyakran vitt az utam a temető felé. Tele van az is Blažejokkal, sírkő sírkő mellett. Bizonyára mind rokonaid. Te ezt talán nem is tudod, hiszen apád se jár már Meleňanyba. Pedig három fiatal Blažej is fekszik itt egymás mellett, és azt mondják, unokatestvéreid. Ez is aratás idején történt, pontosabban közvetlenül utána. Aratóünnepet rendeztek, s ők hárman fölkerekedtek, hogy Stachovból traktoron lányokat hívjanak. Am sose jutottak odáig. Reggel, a mulatság után, Stachov határában találtak rájuk, agyonnyomta őket a felborult traktor. Állítólag részegek voltak. Itt azóta az a mondás járja, hogy: »Már Úristen sincs, hiszen még a korhelyeket se védi senki!«“ — Micsoda tökfej! — Hallgasd csak tovább, Petino! — Rajta, gyerünk! Igazán szenzisl Lefelé a Dunán jugoszláv vontatóhajó sietett, és nagyot bődült. Megbolydult hullámok szántották a vizet, s a ponton lengésbe jött, meghintáztatta Petőt és Bellát. A nap korongja izzó fénnyel perzselte lebarnult testüket. Érezték, hogy a parti fák közt zizegő szellő elfárad. Motorcsónak kerepelt végig a vizen, és el is tűnt. A védőgát éles kövein két fiú tipegett, kezükben zsinórral, horoggal fölszerelt hosszú bot hajladozott ... Megkésett, testes hullámok csapódtak a partnak. Fölemelték, visszaejtették a pontont, s Bellának úgy rémlett, hogy a Duna Fajolón kacag, szinte a hasát fogja, úgy neveti azt a mulya, nyamvadt xajankót. — Hallgasd csak! — szólt oda Petónak, és folytatta: „Sokan vagyunk itt, és egy volt béresházban tanyázunk, az idevalósiak úgy hívják, hogy deputátum. Fogalmam sincs, mi lehet az. Én itt sok mindent furcsának találok. Elegen vagyunk ebben a béresházban, de mind közül én ébredek elsőnek, és Rád gondolok, édes kis hollandusom! Ilyenkor annyi mindent szeretnék Neked mondani. Hanem képtelen vagyok rá; nem tudom összehozni, és látom, hogy leírni se tudom, sehogyse sikerül. Az én fogalmazási tudományom kritikán aluli, egy fagarast sem ér!“ — Hahaha! — kacagott föl Peťo, és újra songokra kezdett vadászni a tranzisztorban, ezúttal nem hiába. Boldog volt. Bella is megörült, majd tovább olvasott: „Legalább azt szeretném megírni Neked, hogy az ember sok hibát követ el az életben. Nem kellett volna brigádra mennem. Apádnak nem kellett volna itt születnie, Neked pedig innen származnod. És nem kellene, hogy itt minden második embernek Blažej legyen a neve. Az egyikről szép dolgokat tudtam meg. Állítólag ez év tavaszán, úgy mesélték, hogy — Blažej Ondrej a neve — sok tyúkot tartott, illetve a felesége, de tavaszra nem volt mivel etetni őket. Mindenféléket adott nekik, amit csak sikerült fölhajtania, hanem aztán végképp kifogyott mindenből, akárcsak a mesék elszegényedett kovácsa. Nem tudta, mit kezdjen, hová forduljon. Akkor jutott eszébe, hogy a novinai mezőn — ez a neve annak a dűlőnek — vetőgépek állnak, színültig rakva gabonával. Hát erre éjnek idején fogta magát, zsákokat dobott a taligába, kiment, letépte a fityegő laka
