Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Kövesdi János: Rekviem

— Tessék, kisasszony, készséggel.

— Önök mindent feltüntetnek a beteg kórlapján?

— Igen, mindent.

Nelli ajka megrándul.

— Megmondhatná, miért nem operálták meg az anyámat, amikor a múlt év decemberében megvizsgáltatta magát önöknél?

— Miért? Hiszen láthatta a kórlapon, benignus daganatnak hittük.

— Ma már a jóindulatú daganatokat is azonnal eltávolítják.

— Erről nincs tudomásom.

— Mért nem vették fel azonnal, amikor februárban önökhöz irányította dr. F. J.? Hiszen a metasztázisok haladéktalan beavatkozást igényeltek volnál

— Valóban nem volt hely, kérem. A pőtágyak is foglaltak voltak.

— Ez nem ok arra, hogy egy szakorvos ne lássa el a beteget legalább gyógyszerrel, ha már kétségtelen a rákgyanú. Ezzel, remélem, egyetért.

— Lehetséges. De ne haragudjon...

— Ha már olyan későn vették fel, mért nem folytatták legalább a sugárterápiát, márciusban. Miért csak egy adagot adtak édesanyámnak?

A főorvos dr. Hrubalára sandít.

— Elromlott a kobaldágyúnk. A szerelő sokáig nem tudott rájönni a hibájára — válaszolja a távolról sem megnyerű modorú, oldalszakállas, középkorú férfi.

— Akkor miért nem irányították a betegeket más klinikára?

— Aligha fogadták volna be őket. Mindenütt zsúfoltak az onkológiai osztályok.

— Megpróbálták?

— Ogyis fölösleges lett volna.

— Miért csak április közepén hajtották végre a rádiumcastrációt? Hiszen az lett volna a legfontosabb, hogy rögtön megkezdhessék a hormonterápiátl

— Honnan tudja ezt maga?! — formed rá Hrubala. — És egyáltalán, mi köze hozzá, hogy az orvos mit és mikor ír elő?

— Igenis közöm van hozzá. Az anyámról van sző. Mért bocsátották el anyámat gyógyult betegként április végén?

Csend. A két orvos egymásra pillant.

Átvillan az agyán: az a lüké dr. P. még munkába is kiírta. Május végétől június végig tanított. Meg a zöldséges kertben tett-vett. Arra se figyelmeztették, hogy a túlzásba vitt „fizikoterápia“, a megerőltető munka ártalmas lehet.

— Hisz egészen rendben volt. A hormonterápia megtette a hatását. Vidám volt. Egyáltalán nem panaszkodott — válaszol végre dr. Stašek.

— Önök szakorvosok, doktor úr... és végleges gyógyulást vártak a hormonterápiá- től? Hiszen az csupán meglepő átmeneti remissziókat eredményez.

— Maga talán orvos?

— Az lényegtelen, hogy én mi vagyok, főorvos úr... Ahogy látom, a kobaldágyújuk ősszel se működött.

— Sajnos, nem.

— Akkor miért nem írtak elő a betegnek már október harmadikátől chemoterápiát? A Degranol igen hatásos gyógyszer a szórások fejlődésének a visszaszorítására.

— Túl meszire megy, kisasszony, nem gondolja? Eddig még egyetlen beteglátogatőnk sem merészkedett. De ha már szóba hozta, ezt az egyet még megmondom, ha annyira érdekli. Az effajtákból nekünk csak a Sarcolisine és a Methotaxata áll rendelkezésünkre. Ezekből is nagyon keveset kapunk. Azt pedig szétosztjuk a súlyos állapotúak között.

— A súlyos állapotúak között?! Akiknek már semmi szükségük rá? Hát önöknek nem az a fontos, hogy a lehető leggyorsabban beavatkozzanak?

— Már megbocsásson, ez mégiscsak sok! Azonnal távozzanak, kérem!

A nővére tétova lépést tesz az ajtó felé. Nelli azonban csak áll, és maga elé mered.

Hrubala átható pillantást vet rá. Ogy villog a szeme, akár egy ragadozónak.

Nelli remegő ajakkal tépelődik: Gyógyulással kecsegtetik a betegeiket, holott a negyedét se teszik meg értük annak, amit megtehetnének. Hiszen ez az osztály a sír előszobája, Ide csak meghalni jönnek az emberek. Azt viszont megtehetik otthon is. Sokkal emberibb körülmények között! De ezek itt tartják őket, mert... Igen, igen, ezek