Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Kövesdi János: Rekviem
csak az aranyborjút hajszolják. Attól se riadnak vissza, hogy kikössék, mi legyen a következő ajándék. „A bort meg a csirkét már el se fogadják. Csak a pénzt, a finomabb italt, meg a hízott libát, kacsát" — csendül meg a fülében annak a kis fekete asszonynak a hangja, aki egy demizsonnal ült a testvére ágya mellett. Micsoda szörnyetegek! Lábbal tiporják az orvosi esküt. Pénzt meg mindenféle ajándékokat fogadnak el akkor, amikor már rég tudják, hogy nincs segítség! Ojkori hörcsögök. Azt képzelik, ha távol vannak a fővárostól, akkor... Ö, dehát mit segít már mindez az én anyámon?! A nővére megérinti a karját. Felocsúdik révedezéséből. Kifelé indulnak. Nelli valamit sugdos a nővérének. — Követelem, hogy azonnal biztosítsanak kocsit! Egy percig se hagyjuk itt tovább az anyánkat — szól még vissza nyomatékkai a nyitott ajtóból a főorvosnak. A két orvos ügyet se vet rá. — Gyilkosok! Gyilkosok! — aikoltja magánkívül, zokogva. Gáborral és Évával elindulnak a kijárat felé. A bátyja marad. Visszatér a győgy- gondozóba. Istenem, én is ilyen orvos leszek negyvenéves koromban? — suttogja maga elé erejét vesztve, amikor kissé távolabb járnak az épület bejáratától. Némán lépkednek egymás mellett. Még egyszer visszapillant. Az ajtón nagy szabványbetűkkel ezt a feliratot látja: HALÁLRAÍTÉLTEK OSZTÁLYA Gábor villámgyors mozdulattal átkarolja: — Mi történt veled? — kérdezi, de Nelli nem válaszol. — Éva, fuss vízért! Vonul, vonul az elmúlás fekete serege, és harsogó énekszóval hozsánnázva hirdeti a halál diadalát. Hömpölyög a félelmes fekete folyó — mely a halottasház udvarán ered s a temető kapujába torkollik —, hogy magával sodorjon anyai szeretet, gyermeki ragaszkodást, embertársi tiszteletet, bizakodást, reményt — mindent. Nelli ott lépked halványan, bénult idegekkel a koporsó mögött. Egész környezetéből csak az alaktalan, morajló fekete sivárságot érzékeli, mintha az egész égbolt ráereszkedett volna. Levegője sincs. Ö, élet, mért raktál rám ily roppant terhet. De azért megy, megy előre. Homo omnia sua secum portat — sejlik fel benne egy messziről jövő, alig kivehető hang, melyet már az udvaron, a koporsó mellett állva is hallott. Lélekben ismét ott áll a koporsó mellett, s az anyjával beszélget. „Miért nem hallom Berliozt?“ — kérdezi súgva az anyja. „Nem engedte“ — súgja vissza. „Ki nem engedte?" „A pap. Nem engedte, hogy eljátsszuk neked. Azt mondta, nem engedélyezi a temetkezési rendtartás. Meg hogy az katolikus rekviem. „Hiszen a prédikációiban mindig azt hirdette, hogy mindegy, milyen vallást hiszünk, egy az Isten." „Mindig mondtam neked, hogy a papok —“ „Csitt, a pap éppen idenéz.“ Aztán már csak a pap szavát hallotta: ...Tanítsd meg őket gyermeki bizalommal meghajolni előtted, hogy őszinte alázattal így sóhajtsanak: Az Űr adta, az Űr vette el. Áldassék az ő neve érette. Ámen. „Anyu, anyu“ — szólongatta újra az anyját. Az anyja felsőhajtott. „Hallasz engem, anyám?“ „Hallak, hallak, mit kívánsz még?“ „Nem baj, hogy nem engedte, bennem itt szól, hallgasd." És valóban ott csengett a fülében a Requiem et Kyrie első néhány taktusa. Arra ocsúdott fel, hogy ott áll a sír szélén, a koporsót már leeresztették, és nagy robajjal hullanak rá a rögök. Az ásó és a kapa meg-megvillan: dörög a sír. Fülében Berlioz üstdobjai dübörögnek.
