Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Kövesdi János: Rekviem
daganat. így hazaküldeni a beteget, anélkül, hogy megröntgenezné, alapos szűrővizsgálatnak vetné alá?! Istenem, ha akkor megoperálták volna! Felkel az ágyból, mert a földszintről a nevét kiabálja a háziasszonya. — Nellikel Halló, Nelli! Odasiet az ajtóhoz, és keskeny résnyire megnyitja. — Tessék. — Nellike, nem csuktad be a nagykaput! — Elnézést, Aranka néni, de biztosan tudom, hogy becsuktam. Talán a gyerekek megint kinyitották. — Te jöttél haza utolsónak! Hogy pukkadnál meg, te Midasz-fülű vén varangyos béka — gondolja felindultan, majd elpityeredve —, ha még most is piszkálődnod kell. Egyszer: „Nelli, nyitva hagytad a postaszekrényt!“ — holott valószínűbb, hogy ő hagyta nyitva. Máskor: „Nelli, ne porozd össze a lépcsőt, ha viszed fel a szenet!" — holott a szakácsnője hullatta el a szénport, hisz mindenre nem ügyelhet szegény. Másoknak, akik annyit dolgoztak életükben, már ötvenéves korukban el kell pusztulniuk, az ilyenek meg, akik folyton csak kellemetlenkedni tudnak, s akik, mint a mihaszna herék, átüdülték az egész életüket, nyolcvankét éves korukban is tovább fürödnek az élet gyönyöreiben! Elég keményen bezárja az ajtót, és felöltözik. Olyan a feje, mint a méhkas. Gondolatai nyugtalanul rajzanak az agyában. Ismét belehaslt tudatába az iménti gyötrő sóhaj: „0, ha akkor megoperálják, tegnap nem kellett volna haldokolva, rettentő kínok közt otthagynia a nővére kétszoba-konyhás lakásában, s nem kellene a mielőbbi halálát kívánnia, hogy már ne szenvedjen tovább. Körbe keringő gondolatai felröppennek, és messze, csaknem ötszáz kilométernyire ereszkednek le az R-i kórház kapujában. Hodályszerű, nagy kórterem, benne huszonhat carcinomás nő, egy kisebb kórterein mintegy tizenkét daganatos férfival, egy háromszor négyméteres étkezőfülke, egy gyógygondozó szoba, egy főorvos, két kezelőorvos, két nővér — ennyi az osztály. És kibírhatatlan, átható bűz. Anyja azt mondja, hogy hetenként csak egyszer takarítják a szobákat, mert annyira szerződtették a takarítónőt. Ha közben valamelyik beteg összehányja a padlót, a hányadék néha másnap is ott marad, hacsak valamelyik űj páciens fel nem törli. Csupán akkor nyitják rájuk az ajtót, ha az ételt hozzák vagy néha a gyógyszert; ha egy beteg kiabálna, hogy valakit elfogott az agónia, be se mennek. Csak a holttestet viszi el, jó idő múlva, a sebészetről kölcsönzött két köpcös ápoló. De nem is ez a borzalmas, hanem az az egykedvű párbeszéd, amely a tetem eltakarítása után zajlik le a súlyos állapotúak között: — Hát reggel megint kevesebben vagyunk — szólal meg valaki. — Majd hoznak a helyére újat — toldja meg egy másik hang. — No, most ki van soron? — Hát, Lackóné. Vagy az a szlovák asszony ott az ablaknál. Lackóné feléjük fordítja elnehezült fejét. Még rájuk néz öregedő szemével, de már csak homályosan derengő emberalakokat lát. Ennyi a reakciója. Többre már nem képes. — Utánuk talán maga következik, Gecséné — mondja egy harmadik hang annak, aki az előbb azt kérdezte, hogy ki van soron. Ilyenkor mindig a legbetegebbek mondják ki az ítéletet azok fölött, akik még náluk is betegebbek: akik már egy-két napja nem esznek, akik már végképp nem beszélnek. Előfordul, hogy valaki inkább öngyilkosságot követ el, mintsem hogy végigszenvedje a néhány hónapot. De vannak ennél elképesztőbb esetek is. Néhány hete egy negyven- három éves férfi, akinek májrákja volt, epe- és gyomoráttétellel, egy éjszaka kiszökött a kórházból, megölte a feleségét meg a két gyermekét, és felakasztotta magát. Egy cédulára, amit a házajtó közé zárt, ezt írta: „Ha nem tudtatok rajtam segíteni, a családomról se gondoskodjatok.“ A látogatási idő letelte előtt mind a négyen — a nővére, a bátyja, Gábor (karácsonyra sikerült tizenkét nap szabadságot kikönyörögnie) és ő — bevonultak a győgygondo- zóba. Megkérték dr. Stašek főorvost, engedné meg, hogy az édesanyjukat karácsonyra
