Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Kövesdi János: Rekviem

gáimra? Hiszen még három van ebben a szemeszterben... Az az egy, amit letettem karácsony előtt, az semmi. Hogy tanuljak, amikor egy fél órára se vagyok képes összpontosítani a figyelmemet! Szüntelenül őrá kell gondolnom, szegényre.

Nelli albérleti szobájában ül, az ódivatú karosszékben, kinyújtózva; szépvonalú, hosz- szú lábát az ágyon pihenteti. Ölében vaskos egyetemi jegyzet. A téli délután szen- derítő lomhasága, látszólagos békéje uralkodik a szobában. Már két órája görnyed a jegyzet fölé, de még alig tíz oldalon rágta át magát. Váratlanul beleszúr valami a mellébe, s nyomban hasító fájdalmat érez valahol mélyen, a medencecsont alatt, a méhnyak tájékán is. Arca elkomorul, homlokán vékony redőkbe ugrik a bőr. Jézus- mária, csak nem... — fut át agyán ismét a borzalmas gondolat, mely az utóbbi időkben mind gyakrabban nyugtalanítja, s amelyet soha sincs bátorsága világosan megfogalmazni. Anyja csúfosan megcsonkított teste, megduzzadt, cyanotikusan elszínező- dött felsőkarja villan fel előtte, s eszébe jüt, amit Gábor mesélt neki egyszer egy orosz íróról meg a regényéről... Ó, Gábor, édesem, suhan át az agyán, túlélnéd-e, vagy én elbírnám-e viselni ép ésszel, ha nekem is amputálnák az egyik mellem, mint annak a lánynak, s közömbösen behajítanák a szemétládába a többi véres szerv közé.. ?

Hirtelen felugrik a székből, ledobja magáról rövid, vattás háziköntösét meg az ingét, leoldja melltartóját, s derékig meztelenül odaáll a tükör elé. Rugalmas párnájú, fejlett, kerek keble pompásan rezeg, míg megteszi a pár lépést a tükörig, mely' szecessziós kovácsoltvas keretben függ a falon. „Csak nem gondolod, hogy kinyitott édes kis húsodban a rettentő virág, a förtelmes bűzű rák!“ — hallja maga mögött Gábor élcelődő hangját, aki még valamikor ősszel, — mielőtt bevonult volna katonának — tréfával, ezzel a Radnóti parafrázissal próbálta elütni gyermekies aggodalmait.

Körültapintja mindkét mellét; először azt vizsgálja meg, nem történt-e az emlő alakjában és elhelyezkedésében valamilyen feltűnő változás. A jobb melle alig észrevehetően nagyobb, ezt már rég megállapította, ez semmi, villan át rajta, az Ildié is nagyobb. De nincs-e valamilyen görbület az emlők kontúrjaiban, szabályosan íveltek-e a szélek, nem áll-e magasabban az egyik melle, mint a másik? Mert az előrehaladottabb stádiumok jelentős részénél, mondjuk a második szakaszban, a tumor már az izomzattal is összekapaszkodik, és elég jól megfigyelhető deformitást okoz. Nem csak a harmadikban? — kételkedik, s egy darabig mintha gondolkozna. Nem, nem. Ezt jól megtanultam. Nem emlékszel, Lia — korholja magát —, hogy mondta az öreg? A növekedő daganat elég korán rögzíti a Cooper-szalagokat, melyek az emlők zsíros tokját a bőrre merőlegesen szövik rá. Ilyenkor megtekintésre az elváltozás még nemigen látható ugyan, de ha megpróbáljuk az emlő bőrét két irányból enyhe nyomással redőkbe szedni, a csomó környezetében ez nem sikerül. Kíméletes mozdulatokkal fokozatosan redőkbe szedi mindkét emlője egész felületén a bőrt. Finom, gyenge bőre mindenütt engedelmeskedik. Felemeli a toalettasztalkáról a nyeles kézitükröt, oldalt a melléhez tartja, s abban vizsgálja, nincsenek-e a bőrfelületen plato-tünetek, kicsi behúződások. Semmi ilyet nem lát. Aztán megfogja előbb az egyik, majd a másik emlőbimbót, és kissé meghúzgálja, majd egyszer-kétszer körbecsavarja, hogy elég szabadon mozog-e: különösen a mamilla mögötti tumorok elég korán rögzítik az emlőbimbőt. Most közelebb lép a tükörhöz, s miközben feszülten figyeli mindkét emlőjét, lassan felemeli és leereszti a karját. Később áttapintja a hónaljárkot. Megretten. Istenem, mi ez?l Milyen kemény. Átnyúl a másik hónalja alá! Itt is! Teremtőm! Gondosan áttapintja még egyszer, és nemsokára megnyugszik: hiszen ez csak egy ín vége. De megijedtem! Istenem, mért kell az embernek folyton bizonytalanságban, szorongások és rettegések között élnie?! — gondolja elgyengülten. Ha semmit se találtam, akkor miért fáj mégis a mellem, nocsak, nincs még itt a menstruációm ideje? Megnézi a naptárt. Hát persze, holnapután itt a ciklus. Vagy kiújult megint a cystás mastitisem. Holnap elmegyek, megvizsgáltatom magam. Aztán hanyatt fekszik az ágyon, s a biztonság kedvéért még kinyújtott, összetartott ujjakkal figyelmesen áttapintja az emlő minden részét. Az anyu mellében is így bukkantam rá a görcsre — villan át rajta —, s akkortájt ő is csak szurkálást érzett. De hiába mondtam annak a vén süketnek otthon, hogy írja ki anyát R-be, szűrővizsgálatra, azt felelte, hogy ő nem érez ott semmit, minden asszonynak szurkál néha a mellébe. Meg azok a begyepesedett specialisták az R-í kórházban! Még azt merték állítani, hogy több mint valószínű, valami jelentéktelen jóindulatú