Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Kövesdi János: Rekviem

Csak egy percre tiétek.

Itt van még, hol szokott lenni.

Most elmenni A sors őt kényszeríti.

Nelli láztépetten ül a székén, előreszegzett tekintettel, s a virrasztók arcát kémleli. Vajon mit érezhetnek most ők? — nyilall át rajta a gondolat. Ugyanazt-e, mint ő vagy a húga, nővére, bátyja? Hiszen az ő számukra éppen annyi volt az anyja, mint bármelyik más falubeli. Vagy valamivel mégis több? Igaz, akik most itt ülnek körben, azoknak kivétel nélkül tanította az édesanyja a fiát-lányát vagy az unokáját. Vajon átszűrik-e tudatukon teljes következményében a kimért szavak értelmét, egyszeriségét és visszavonhatatlanságát? S vajon mit érez az érzéketlen és bumfordi sógornője, aki szinte az egyetlen volt a családból, mi több, a rokonságból, aki nem tudott szót érteni az édesanyjával? Amikor értesült róla, hogy anyja Hippokratész szakterminusával a szörnyű „rejtett betegségbe“ esett, kárörvendve mondta az egyik „bizalmas barátnőjének“: „Végre megszabadulunk a művésznőtől!“ Lopva rátekint, de mindjárt le is kapja róla a szemét. Megérdemelné, hogy a tettetett könnyeivel együtt kitessékeljük innét, sziszegi magában bánattól átitatott haraggal.

Külön-külön végigkutatja a parasztsors megviselte, keresztül-kasul barázdált arcokat, a mélyen ülő, elgyötört szemeket, szikárra dolgozott, eres-inas kezeket. Minden embert ismer, mindegyikük egy-egy külön sors, egy-egy öntörvényű mikrovilág. Bágyadtan, szomorú bódultsággal nézelődik, s hallgatja a négyhangú, de egyszólamú éneket. Minden zsoltár után rövid szünetet tartanak, harapnak az asztalra rakott ovális alakú süteményből, hörpintenek a kesernyés borból, köhintenek egyet-kettőt, az asszonyok kifújják orrukat, megtörlik a szemüket, hogy ismét új énekbe kezdjenek. Nelli még sohasem volt virrasztóban, meglepi, hogy mennyire nem sajátjuk ezeknek az énekeknek a homályos misztika; némelyikük a hitre buzdít és feltámadást ígér, de többnyire világias józanság és szinte természettudományos élet- és halálszemlélet cseng ki belőlük, finom, plasztikus költőiséget lehelnek magukból:

Pihenj csendesen,

Sötét éj borult Szemedre, végtelen.

Kissé nyersen, de tisztán, tökéletesen zeng a kórus. Vészjóslón és feltartózhatatla- nul száll, hömpölyög az ének. A férfiak mélyen búgó puritán éneke, a ház masszív falai és boltívei, a Krisztus feltámadását ábrázoló szentkép a zongora fölött a sixtusl kápolnát idézik fel benne a szerzetesi kórussal és Michelangelo bámulatos freskóival.

Tizenkettőkor a kórus elhallgat, a kántor körbehordozza a tekintetét, és halk, meg- illetődött hangon azt mondja:

— Éjfél van.

A halottsiratók csendesen felemelkednek, és észrevétlenül szétszélednek az éjszakában.

Amikor már ágyban van, Nelliben felvisszhangzik az utolsó ének egy töredéke, „Sötét éj borult szemedre, végtelen..." S azt ismételgeti magában: „Sötét éj, sötét éj...“. Csak most döbben rá, hogy ő nem szólhat többé az édesanyjához, hogy nincs többé anyja. 0, mama, anyukám, édesanyám! Megfejti az éjszaka szimbólumát. Az igazi éjszaka az, ha örökre elveszítjük, akit a legjobban szeretünk, aki a legnagyobb helyet töltötte be szívünkben. Aludni szeretne, hiszen egész teste zsibog a kimerültségtől, de nem jön a szemére álom. Némán fekszenek mind a hárman — ki behunyt, ki nyitott szemmel — a sötétben, s talán mindhárman ugyanazt a képet látják: anyjuk viaszszerűen sápadt, mozdulatlan arcát, amint a kivilágított szobában élesen kirajzolódik a szárnyas szemfedő feketeségéből.

Csend. Semmi se moccan, csak egy-egy kutya vonít fel olykor-olykor vészes fájdalmassággal a falu különböző pontjain.

Január másodika van, péntek. Ismét elmúlt egy év, gondolja, és vége az ünnepeknek, a szünidőnek. Szünidő! Ö, micsoda gyötrelmes vakáció volt! Hogy készülök fel a vizs