Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Kövesdi János: Rekviem

Nelli megtorpan, mintha odafagyott volna a lába az úttesthez. A maró hidegtől kipirosodott arcából egy szempillantás alatt kiszökik a vér. Szólni akar, de hangtalanul remeg az ajka. Mennyire reménykedett, de nincs tovább: a mérgezett nyílként beléje csapódó hír pozdorjává zúzza benne a reményt. Hirtelen fel se képes fogni, mi történik vele: tudatára sötét burkot von a döbbenet. Környezetéből egy ideig nem érzékel semmit, csak a borzalmas fehér sivárságot. Amikor másodpercek múlva a homályburkon átfúródik az első fénysugár, csak egyetlen dologban bizonyos, hogy még jobban utálja, sőt most már iszonyatosan gyűlöli ezt ,az embert. Eltorzult arccal farkasszemet néz vele, néma bénultságában úgy érzi, mintha gyilkos kéz feszülne a torkára. Csak aztán pattan fel gégéjében a fojtogató zár, és tör ki belőle a fájdalmas zokogás.

— Gyilkos! Gyilkos! — kiáltja zavaros szemmel, eszelősen. — Takarodj innét!

ödi megszeppenve mered rá.

Nelli ekkor elfordul tőle, váratlanul eldobja az utazótáskáját, majd a kézitáskáját is, és futásnak ered.

Ödi először értetlenül bámul utána, majd elereszti a kerékpárját, s a nyomába veti magát.

— Nelli, Nelli, állj meg, ne szaladj! — kiáltozza.

Nelli megcsúszik és belebukik a hóba, de nyomban feltápászkodik, és bukdácsolva rohan tovább, míg vagy ötven méter távolságra ájultan össze nem esik.

A halottnézők egész nap egymás kezébe adták a kilincset, mintegy zarándokhellyé alakítva a várdomb tövében álló árkádos házat. Az ajtófélfák fölött sötétlő gyászdrapériák komor, lidérces légkört teremtenek a szobákban, már meggyújtották a lámpákat; amikor a nappaliban, ahol az elhunyt holttetemét felravatalozták, a weimari ka- kukkos óra elkakukkolja a hetediket, mindkét templomban megszólal az esti lélekharang.

Nyolcra egybegyűlnek a virrasztók: rokonok, szomszédok, jó ismerősök, de olyanok is, akik még talán sohasem jártak a halottas házban. Körbeülik a halottat, megtelik velük az egész nappali szoba; sőt még a konyha is! Mintegy negyvenen lehetnek: nők, férfiak vegyesen, mindenki feketében. A kántor és a diktáló a halottal szemben helyezkedik el. Amikor már feltehetően senki sem érkezik, mintha valamennyien ugyanarra gondoltak volna, egyszerre elcsendesednek, a kántor a mellette ülő vékony arcú emberre néz, aki tüstént nagyot lélegzik, és súlyosan felszökő, érdes hangon a virrasztók közé dobja a XCVII. zsoltár első verssorát:

Gyászágyon vagy kiterítve,

A kántor a „Haragodnak nagy voltában“ dallamára elkezdi az éneket, majd a „vagy“- nál az egész kórus bekapcsolódik, és m.ntegy a diktálónak válaszolgatva, zengi tovább:

S elkészítve A sír hosszas útjára;

De még el nem ereszthetnek,

Mert szeretnek,

Ezért foly szemök árja.

Amikor az utóbbi sort elkántálja a kórus, az asszonyok — hozzátartozók és idegenek — szinte valamennyien fuldokló zokogásban törnek ki. Nelli összeszorított ajakkal a húgát támogatja, aki félrebillent fejjel vonaglik, fojtogató könnyeivel küszködve. Am a kórus kérlelhetetlenül harsogja tovább a zsoltárt.

Hideg a szív, hideg a kéz,

A szem sem néz Édesen már felétek.

Mivel ő a síré lett már,

S ez reá vár,