Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Kövesdi János: Rekviem

Az utolsó a tizenkilenc ötös. Reggel viszont a hét harmincas a legkorábbi. Ha legalább hamarább hazamentem volna! Csakis én tehetek róla, hogy Így elkéstem. Vajon mikor érkezett a sürgöny? Ezen most már fölösleges töprengeni, de legalább azt megállapítom, mikor vették Pozsonyban... Szerencsére a zsebembe tettem. Elökotorja a táviratot, a vétel rovatában ez áll — 18,15. De amíg kézbesítették... Hát nem tudom, sóhajtja, és meggyorsítja lépteit.

Aprózott léptekkel halad a járművek csapta nyomon. Kékes fényű fekete hajfürtjein és fehér prémsapkáján kvarcosan csillog a hő. Amint így magába roskadtan, gondolataival viaskodva lépked, egyszerre csak gyenge zaj üti meg a fülét. A zaj erősödik. Nemsokára — anélkül, hogy hátratekintene — felismeri a zajt: kerékpár sárhányója zörög. A biciklista utoléri. Mielőtt elkarikázna mellette, szeme sarkából rápislant. Nézi, nézi, aztán fülig szaladt szájjal harsogva ráköszön:

— Szervusz, Nelli, te vagy az? Alig ismertelek meg!

Felpillant. Sompiák Ödi, valamikor fölötte járt két osztállyal, de még nyolcadikban kimaradt. Félnőtás, tolakodó alak. Nelli mindig utálta. Egyszer, amikor ő már harmadikos volt a középiskolában, ugyanígy melléje szegődött. Nelli a délutáni német óra miatt csak alkonyattájt jöhetett haza, a személyt pedig már nem várja meg a busz. Mi mást tehetett volna, elindult gyalog. Legalább kiszellőzteti az agyát, az érettségi előtti lázas hajszában semmi sincs olyan áldásos hatással az ember idegzetére és kedélyállapotára, mint éppen egy kiadós séta. De mit ad isten! ödi épp úgy, mint most, lefékez mellette, és szóba elegyedik vele, noha mióta kimaradt, soha egyetlen szót se váltottak egymással. Mennek egymás mellett, beszélgetnek, de ahogyan elérik a fűz- fást, a fiú se szó, se beszéd, eléje áll a biciklijével, és izgatott hangon, lámpalázzal küszködve kiönti előtte a lelkét: „Már régóta kísérgetlek, Nellike. Lehet, hogy te ezt még észre se vetted, de ha meglátlak... nem tudok mit kezdeni magammal. Ha... ha te is úgy látnád jónak...“ És már meg is akarja csókolni. Nellinek meglepetésében torkán akadt a szó, s olyan erővel taszította el magától, hogy Ödi a biciklijével együtt elterült az úttesten. Most is csak erőlködéssel tudja visszatartani a mosolyát. Pont teveled óhajtottam találkozni! Kellemesebb útitársat el se képzelhettem volna, forr fel benne az epe, bár igyekszik palástolni, hogy mennyire felingerelte a fiú megjelenése.

— Szervusz — köszön vissza hűvösen.

— Most jössz?

— Most. — Rövid, nyomasztó szünet. — Hát te hol jártál ilyen korán.

— A feleségem kísértem el a malomhoz. A járásra ment a fél nyolcas busszal.

— Rég nem láttalak.

— Ritkán járok haza.

— Hát az iskola hogy megy?

— Eddig jól ment.

— És mikor végzed már be? Talán tíz éve is van, hogy tanulsz.

— A nyáron, ha sikerül.

Elhallgatnak.

Istenem, kesereg magában Nelli, minek küldted még ezt a terhelt agyú frátert is a nyakamra? Most a kocsmáig válaszolgathatok a kérdéseire. Miért kellett éppen most erre jönnie? Ja, a véletlen. A véletlen nagy úr. Gyakran árnyékként kíséri az embert. Lényege, hogy a legtöbbször a rossz segítőtársául szegődik.

— Nem is tudtam, hogy anyád beteg volt — töri meg újra a csendet ödi.

— Másfél éve betegeskedik szegény.

— Sok beteg van a faluban.

Ismét közéjük telepszik a csend.

Nelli azon tépelődik, megkérdezze-e öditől, hogy van az édesanyja. Hátha tud valamit az állapotáról. Tőle inkább nem kérdezek ilyesmit, dönti el végül is magában. De szorongás táplálta kíváncsisága mégiscsak felülkerekedik akaratán.

— Nem hallottad, anyám ...? — fordul hirtelen ödihez.

ödi ránéz, vár egy darabig, majd csodálkozó, tétova mosollyal az arcán egyszerre kimondja:

— Hát te nem tudod? Meghalt. Ma reggel negyed hatkor. A bátyád mondta, amikoi koporsóért fordult H.-ba.