Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Kövesdi János: Rekviem
a pillesztő forróságot, s Nelli jóleső érzéssel nagyokat kortyol a friss, nedves levegőből. Az ablaküveg jégalakzatokból összeállt ákombákomjai lassan megereszkednek, s mint a könnycseppek az ember arcán, kövéren legördülnek a sima felületen, hogy holnap reggel csillogó kristálygolyócskák gyanánt ott sorakozzanak a hóban, a vasúti pálya mentén. Amint fekszik, két kezét tarkója alatt összekulcsolva, fáradt, szomorú szemét a fülke mennyezetére szegezve, váratlanul nagy csattanással becsukódik az ablak. Nelli úgy megretten, hogy egy pillanatra még a lélegzete is elakad. Tekintetét önkéntelenül az ablakra veti, s mintha valamilyen titokzatos erő kényszerítené, égy ideig — szinte önkívületben — a gyér fényszalagokkal meg-megszakított sötétségbe mered. A fénylő fekete tükörben ekkor világosan megjelenik előtte édesanyja dicsfénytől övezett, sápadt arca. Most már nem fél, szemét rajta tartja a kisimult, szelíd arcon, a lecsukott, mozdulatlan szemhéjon, míg csak a jelenés el nem tűnik ismét a végtelen éjszakában. Nelli fülében megcsendül egy gyakran vissza-visszatérő énekfoszlány: Oly bús a halovány És olyan hideg, Miként a zord halál Az ördögbe ezzel a nyomorult vasúttal! Biztos nincs a földön még egy olyan ország, ahol ennyit késnének a vonatok! Mindössze másfél óra az egész út R-től hazáig, s ennek az ekhós vacaknak máris harmincöt perc a késése. Már itt is csaknem öt perce rostokol. Az ember hét kilométerre sincs a falujától, és gubbasszon itt, mint egy gutaütött. Feláll, megragadja a hideg fémfogantyút, és indulatosan lerántja az ablakot. Megcsapja a reggel hűvös fuvallata. Kitekint az ürömszínfl szürkeségbe. Az oszladozó ködön és a szállingózó hó gyér függönyén keresztül is jól kivehető, hogy a postakocsi mellett valamilyen csomagkupac barnállik, azt rakosgatja be két altiszt eléggé lomha mozdulatokkal a vagonba. A teremtésit, hát nem tudnak igyekezni! Vagy mért nem rakják négyen?! Csüggedten ül vissza a helyére. Alig bírja magát tartani, — hogyisne, hiszen este kilenctől, amikor belépett a szobába, s az asztalán találta a táviratot, hogy azonnal jöjjön, mert édesanyját hazaszállították, és aligha él tovább egy napnál —, majd kiugrik a szíve. No meg tizenegytől, mikor vonatra szállt, folyton tépelődött, s egész éjjel le se hunyta a szemét. Jézusom, villan át hirtelen az agyán, hiszen én üzenetet se hagytam, hogy holnap... vagyis ma nem jelenhetek meg a szigorlaton sebészetből. De most már mindegy. Lehet, hogy már minden mindegy... Végre megcsikordulnak a szerelvény kerekei. Nemsokára ott lépked a frissen esett hóban. Átmegy a síneken a kitaposott ösvényre. Csak akkor pillant körül, amikor kiér az országúira. Remélte, hogy legalább a bátyja kijön elé motorkerékpárral, de nem jött. Minthogy egyetlen lelket se lát semerre, egyedül vág neki a négy kilométeres útnak. A csípős hideg némileg visszaadta až erejét, de a tagjaiban valami tompa, részeg zsibbadtság feszeng. Akár az alvajáró, vonszolja előre imbolygó testét. Talpa alatt keményen és dühödten csikorog a hó. Csak jönne valamilyen jármű! De nem jön semmi. Előreszegi hát fejét, s az opálosan kék levegőn keresztül tekintetét a célpontra, az alig derengő várromra tapasztja, mely negyvenpercnyi járásra magasodik előtte. Csak még megláthatnám szegényt! — villan át rajta. — Csak még egyszer magamhoz ölelhetném. Istenem, mennyit szenvedett! S mennyire szeretett volna még élni! A szeme, a bizakodó szeme! Milyen mélységes bánat, szomorúsággal vegyes rémület sugárzott a tekintetéből, amikor Éváéknál újév este elbúcsúztam tőle. Most is érzem a forró könnycseppet, amely utolsó szavainál a kezem fejére hullott: „Isten áldjon, édes gyermekem... nem látjuk mi már egymást ..." — „Ne félj, anyu, ez a nyugatnémet gyógyszer, meglátod, rendbe hoz“ — hazudtam neki, holott biztos voltam benne, hogy nem segít rajta többé akár tíz adag 5-Fluoro-Uracil sem, nem pedig egy. Ö, micsoda kétségbeesés, mennyi könyörgés bujkált reszkető hangjában! Mintha egyedül tőlem várta volna a mentséget. S milyen görcsösen szorította a kezem az utolsó pillanatig... Talán még van némi remény, talán még életben találom. Ha már halott, sohasem bocsátom meg magamnak, hogy nem utaztam repülőgépen. Ostobaság! Hiszen éjszaka nem közlekednek a repülőgépek.
