Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Kövesdi János: Rekviem
addig... és azt üzenem neki, hogy mindjárt a temetésem után olvassa el...“ Talán arra gondolt, hogy a sok borzalom, amin Gwinplaine-nek rövid, gyötrelmes életében keresztül kellett mennie, segít majd elviselni a mélységes fájdalmat, amit a halálával okoz nekem? Vagy épp ellenkezőleg, bosszút akar állni rajtam, mert megsejtette, megérezte, hogy én... Ö, szörnyűség! Nem igaz! Nem igaz! Mire gondolok?! 0, bocsáss meg, anyám ... ha fel is vetődött bennem olyasmi, akarta-e, kívánta-e nálam jobban valaki, hogy élj? Ö, jaj! Azóta, hogy R. város pályaudvarán elbúcsúzott a nővérétől és sógorától, s elhelyezkedett a hálófülkében, igyekezett megszakítás nélkül olvasni, hogy lekösse magát, hogy ne kelljen újra és újra átélnie az otthon töltött utolsó két hét szívbénító eseményeit, fojtogató szorongásait, hogy ne lássa a naponta érkező részvéttáviratok özönét. De képtelen tovább magára erőszakolni az olvasást. A southwarki börtönjelenetnér a sző szoros értelmében kiesik kezéből a könyv. Akkor — „ítéljen a hideg halál!“ — vágja a seriff cinikusan a halálra kínzott Hardqanonne szemébe. Megborzong. Felemeli a könyvet, s az ablak aljánál lévő kis politúros polcra helyezi. Végigdől a priccsen, betakarózik, s egy ideig megpróbál semmire se gondolni — azt reméli, hogy a gondtalanság páncélja, amelyet magára erőszakol, távoltarthatja tőle a félelmet és a mélységes bánatot, amely újra meg újra rátelepszik, kiszárítja a torkát, és összeszorítja a szívét, mintha meg akarná ölni; azt reméli, hogy megóvja magát a fájdalmas emlékezésektől, visszaveri, messze űzi a szüntelenül eléje toluló emlékképeket, amelyek filmszerűen ugrándoznak a szeme előtt, és folyton felkavarják bensőjét, megfosztják a már annyira vágyott lelki nyugalomtól. „Bárcsak elalhatnék! Hiszen két hete alig aludtam.“ Az álom hozhatna számára némi pihenést, ha nem éppen az gyötörné és fárasztaná még a nappal érzékeiteknél és átélteknél is jobban. Otthon, az elmúlt két hét alatt, míg csak fel nem utaztak a nővéréhez R-be, a kétszeresére duzzadt metropoliszba, minden éjjel a nővérével és a húgával aludt, néha áthívták Margitkát, a szomszédlányt is, de abba az ágyba, amelyiken édesanyjuk kiszenvedett, egyikük se mert belefeküdni. Ezt most is lelkiismeretfurdalással és némi szégyenérzettel vallja be maga előtt. Hányszor felzokogott álmában, hányszor riadt fel álmából az üresen maradt szülői házban is meg a nővérénél is! Esténként, ha elérkezett a lefekvés ideje (egyikük sem akart soha éjfélnél előbb ágyba menni!), valami nyugtalan remegés lett rajta úrrá. Félt a képtelen, olykor borzalmas, lidércnyomásos álomképektől. Akárcsak most. „Talán mégis jobb lett volna, ha nem olyan fülkét kérek, ahol egyedül lehetek.“ De egyedül talán senki sem alszik szívesen, mert az álom részlethalál, márpedig meghalni, ha a végén mindig bekövetkezik is, senki sem igen szerethet magára mara- dottan. Ha azt vesszük, az álom annyi, mint elismerni a bukásunkat a halállal szemben; az öntudatlanság teljes vállalása, az én veresége, lemondás, tehetetlen beismerése mindannak, ami múlandó voltunkból kimondatlanul is következik: hogy hevenyészve összeeszkábált gyönge tutaj vagyunk, mely a fölöttünk álló ősküklopsz, a mindenható természet jóvoltából ideig-óráig lebeg az élet örvényei fölött, s amely képtelen fennmaradni a vízen, ha nem szabadulhat naponta a terhektől, amiket a hullámok a hátára dobnak. Nelli megfordul, bekucorodik a fal tövébe, de a villanyt égve hagyja. Egyszerre érzékelni kezdi a vonatrádió hangszórójából áradó halk tánczenét, úgy találja, hogy idegesítő belső remegést keltett benne! Jobb lenne, ha kikapcsolnák. Majd szól a jegykezelőnek. Hallgatja az alig észlelhető zajokat és percenéseket. A szomszédos kupéból reccsenések és bizonytalan hangrögök gurulnak át hozzá. Aztán a másodperc egy tört részére némaságba fagy körülötte minden, ez az idő egy körömnyi örökkévalóságnak tetszik számára. A fülke időközben felmelegedett, száraz levegőjének — furcsamód — tömjénszaga van. Tudata bágyadtan mocorog és matat. Hirtelen fülledt hőhullám csapja meg. Derékig kiszabadítja magát a paplan alól, s lehúzza a melegítő-felsőrész villámzárját. „Ki kellene egy kicsit nyitni az ablakot,“ suhan át az agyán, ám tagjait nem bírja rávenni a mozdulatra. Moccanatlanul fekszik tovább. Azon kapja magát, hogy nem meri lehúzni az ablakot, mert farkasszemet kellene nézni a leselkedő sötétséggel. Kisvártatva mégiscsak feltérdel, s félrefordított fejjel kissé lehúzza az ablakot. Hideg hópelyhek csapnak az arcába, s betör a fülkébe a jeges szél hol erősödő, hol halkuló jajgatása, mely távolról hangzó kutyavonításra emlékeztet. Hirtelen dideregni kezd, s visszabújik a takaró alá. A hűvös légáram egykettőre kiszippantja a kicsiny térségből
