Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Kövesdi János: Rekviem
Kövesdi János rekviem Nelli gyászszalagos, fenyőzöld szarvasbőr kabátja ott lóg a hálőfülke sarkában, vállfára akasztva. Minthogy a lány egyedül van a fülkében, fekete, kötött ruháját a szemközti fekvőpolcra terítette. A ruha sötét körvonalai élesen kirajzolódnak az ágynemű vakító fehérségén, s ez a hivalkodó kontraszt egymagában is gyászos hangulattal, nyomasztó szomorúsággal tölti meg a levegőt. Nelli felhúzott térddel kuporog a priccsen; hálőing helyett melegítőbe bújt. Kezében vászonkötéses, barna fedelű könyv; édesanyjától kapott utolsó ajándék: A nevető ember. Noha anyja csak félig, anyai ágon francia — hiszen apja tősgyökeres pozsonyi kálvinista lévén, az ősi Várfalvi név birtokosának mondhatta magát —, szellemében élete végéig megmaradt könnyed és nagyvonalú franciának. De ha eszébe jutott a Lement a nap a maga járásán, ha Brahms magyar táncait hallotta vagy játszotta, ugyanazt érezte, mint bármelyik magyar N. bodrogközi nagyközségben, ahol ezerkilencszáznegyvenegy óta tanította a polgáristákat, és zongoraórákat adott azoknak, akiket játékával megigézett s a zene bolondjaivá tett. Gyermekeit — egyetlen fiát és három leányát — szigorúan, de önfeláldozó odaadással és az őszinte anyai szeretet melegével nevelte. Mint minden szülő — bocsássuk meg nekik ezt a gyarlóságot! —, ő is igyekezett a maga képére faragni őket: Nelliből énekesnőt, bátyjából, Péterből hegedűművészt, nővéréből zenetanárnőt akart nevelni. S ha csupán elsőszülött lánya esetében teljesült is maradéktalanul hőn őhajtott vágya, voltaképpen elérte célját. Péter, bár agrármérnök lett, megtanult hegedülni, ő Nelli viszont majdnem olyan művészettel zongorázott, mint az édesanyja. Hogy nem lett belőle énekesnő, az nem rajta múlott; a természet kiszámíthatatlan: nem mindig áld meg bennünket olyan képességekkel, amilyeneket mi magunk várunk tőle. Nem örökölte anyja tisztán csengő, lágy szopránját, csak éles hallását, pompás zenei emlékezőtehetségét és áhítatos rajongását a zene Iránt. Hivatásul nem a zenei pályát választotta, ám anyja ennyiért is boldog örömmel adott hálát a sorsnak. Attól kezdve pedig, amikor bizonyossá vált, hogy Nelli abban a városban tölti majd diákéveit, ahol az ő gondtalan, derűs gyermekkora telt el, teljesen megbocsátotta a sorsnak is, neki is, hogy nem lesz belőle operaénekesnő. Persze a magyar művészeti és irodalmi kultúra mellett — ha töredékesen is — lelkűkbe lopta a francia szellemiséget, minden igényességével és nagyvonalúságával. Két lányát franciául is megtanította, de — főként az utóbbi éveiben szinte betegesen eluralkodott — vallásosságát nem tudta beléjük oltani. Édesapjuk, míg élt, ugratta is néha: „Ne szomorítsd őket, drágám, csak nem akarsz belőlük egyszerre művésznőket is meg apácákat is nevelni...“ Nellit nem mindennapi gyönyörűséggel és sokszor lelkendezésig menő rajongással töltötte el az a tudat, hogy franciául olvashatja a Candide-ot, az Emile-t, az Avignoni szerelmeseket (ezek mind az anyja könyvszekrényéből vándoroltak át különböző alkalmakkor — karácsony, születésnap — az ő könyvespolcára), ám most sehogyan se bírta megérteni, hogyan ajándékozhatott neki az édesanyja Ilyen végtelenül szomorú, rémségesen kegyetlen könyvet. Hogyan gondolhatott ilyesmire, amikor már újévkor tudta, hogy meghal? S mielőtt kiszakadt belőle a lélek, mért mondta akadozva: „Nellinek... ezt a könyvet, ha meghaltam, rögtön adjátok át... március messze van, ne várjatok vele
