Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak
többé, aki a találkozásunk elején voltam, hanem valaki más. S mindez véletlenül... mert teljesen véletlenül jöttem ide ... Éva visszatért, de már nem ült le melléje, várakozva állva maradt. Gál még megkérdezte, inkább csak kíváncsiságból, de annak a nyárnak az éppen meghalt emléke jogán: — Milyen férjed van? Szereted? önkéntelen fintorra húzta a száját, és kissé vállat vont, de azért így válaszolt: — Igen. Vége, gondolta Gál, lezártuk ezt az ügyet. — Apáink egyszerre mennek nyugdíjba... — mondta tétován Szántó Éva, mintha érthetetlenül örülne annak, hogy mégis van valami, ami még egymáshoz fűzi őket kettőjüket. Ügy tűnt fel, hogy keresi a módját, hogyan váljanak el egymástól jó ismerősökként, zavartalanul, anélkül, hogy természetellenes lenne a búcsúzásuk. — Együtt jártak iskolába, együtt gyerekeskedtek, legénykedtek, és egyforma erkölcsök szerint éltek, s most egyszerre értékeli a nyugdíjintézet, hogy mit ért a munkájuk, az életük. Mennyi nyugdijat kap az édesapád ... — Nyolcszázkilencven koronát. — Nem sok. — Kevés ... Akkor hát... örülök, hogy találkoztunk ... — Ha szükséged lenne valamire ... segítségre, ismeretségre ... — Jó, köszönöm... nem felejtem el... Arca nem mutatott örömet, talán inkább türelmetlenséget, s változatlanul komoly maradt. Ez a nyomott kedélyű fiatal nő lett volna a patakban fürdő gyereklány? El sem mosolyodott, amikor elköszönt, kezet fogtak, és elment. Hát így állunk, nyugtalan jelenségek vagyunk a világban, átfolyunk egymás életén, de örömet szerezni nem tudunk, mert magunk is örömökre vágyunk, azokat keressük, és így egymás számára tulajdonképpen a szomorúság követei vagyunk. Váratlanul szemébe ötlött a margarétacsokor. Magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért nem adta oda Szántó Évának a virágokat. Annyira a helyzetből következett volna, hogy egy kedves bók kíséretében átnyújtsa neki, talán a megérzés ösztönösségével erre készült, amikor látszólag cél nélkül megvette őket az öreg parasztasszonytól. Bizonyára Éva is várta, hogy átadja a csokrot, azért búcsúzott olyan zavartan és nehezen. Aztán a nevét szólították. Egy középkorú hivatalnoknő közölte vele: hétszázötven korona nyugdíjat kap az apja, így döntött a bizottság. Kevés, mormolta mintegy önkéntelenül... Tizenöt napig fellebbezhetnek, utána a döntés jogerős, mondta hivatalos hangon, sietősen a nő... Igen, igen, motyogta magának Gál, a bizottság mindenki életét értékeli és leméri, s aki nem fellebbez, vagy nincs mire fellebbeznie, sőt ismeretsége sincs a nyugdíjintézetben, az könnyűnek találtatik. Önmagába gubózva, meghökkenve, idegenül ment le a lépcsőkön, s csak amikor az utcára ért, és újra a családi nyaraláson gondolkodott, jutott eszébe, hogy a margarétacsokrot ott felejtette az újsághalom tetején.
