Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak

— Láttad? Ott voltál? Nélkülem? — Feszülten várta a feleletet, mert úgy érezte, hogy a kérdéseknek érzelmi töltetük van.

— Ott voltam. Nélküled. A férjemmel.

— Egyszer azt hittem, hogy együtt nézzük majd meg valamikor... — Tréfás hangsúllyal, cinkosan kacsintva mondta ezt, mintha maga sem venné komolyan, de azért megemlíti, mert közös emlékeik része az ötlet, a játékos gondolat. Szántó Éva szemében érdeklődés csillant fel, melyet — elgondolkoztatóan — szomorkás fények villogtak körül.

— Igazán? Miért nem mondtad? ... Sosem szóltál róla ...

— Egyszer mondtam, de akkor még fiatalka voltál... — Hangsúlyozta a fiatálka szót, hogy észrevegye és felfigyeljen rá.

— Fiatalka ... — nézte őt a nagy komoly szürkészöld szemével.

A szeme a régi, de egészében nem az, akinek lennie kellene. Szürkébb és fénytelenebb. Valahogy nem csillog-villog, mint azé a gyereklányé. És te az lettél, akinek lenned kellene? Ki lett az, aki lehetett volna? Senki sem lett az... mindenki csak az lett, aki lehetett. Te csak ne bíráld, nem nevelted, ahogy ujjongva fogadkoztál. önmagadat is becsaptad vele, nem érzed, hogy csalódnod kellene magadban Is? így van, ismerte be, de azon már nem gondolkodott, hogy miért nem nevelte; bizonyára nem lehetett. Régen volt, nem emlékszik rá pontosan.

Egy női hang a Szántó nevet szólította az ajtóban, Éva nehézkesen felkelt, és lassan kiment: állapotos volt. Gál megdöbbenve nézte, és agyában egyszerre megindult a gondolatsor, amely eddig lappangva bolyongott az idegdúcaiban és agysejtjeiben: akárhogy vesszük is, életem egyik legszebb nyara volt, mert fontosnak és erősnek éreztem magam, aki magabiztosan vállalja a terveit, és tetteivel a mások életébe is beleszól. A külső körülmények nem kedveztek a lehetőségeinknek, nem találkoztunk azután, és legyünk őszinték: vagy nem is akartunk találkozni, vagy gyengék voltunk ahhoz, hogy keressük egymást. Amikor írtam neked, habozva válaszoltál, semmit sem olvastam ki soraidból, ami te lettél volna, s így számomra elvesztél, sehol nem voltál jelen. Később már nem is vágytam rá, hogy találjak a leveleidben számomra valami fontosat. Sejtem csupán, hogy akkor érett benned a nő, és nem tudtad még, hogy a vonzódást — ha létezik! — ki kell mutatni, és nem szabad szégyelleni, ellenkező esetben a vonzalom csírája elpusztul magától, mint a frissen kiültetett palánta, amelyet hetekig nem ér eső. Az is lehet, hogy soha nem vonzódtál hozzám, de ezt is jelezned kellett volna érthetően, hogy tudjam, és számoljak vele. De te nem tettél semmit, kétségek között hagytál; bármit tettél volna, utánad megyek. így nem mentem, a semmi nem vonz, nem is taszít, csak közönyt ébreszt. Most már mindegy. Az időfolyam, amely könyörtelenül egyre távolabb vitt bennünket attól a nyártól, mozgósította szorgalmas, apró rabszolgáit, a napokat, s ezeknek a lomha serege csak hordta, hangyamód hordta az emlékre a köveket, a roppant sziklákat és szigorú bálványokat, s a hézagokba és repedésekbe belenyomkodta a kicsi embertelen dolgok szörnyű hordalékát, mely minden rést elszigetel, és mindent betemet. És temették, egyre csak temették a gyereklányt és a napszemüveges fiatalembert, amíg tízméteres hordalékréteg alá nem kerültek, mint a váratlan földrengések szerencsétlen áldozatai. Jelenség voltál az életemben — meglehet, én is a tiedben, nem tudom —, belefolytál, mint a patak a falunk határába, hívatlanul és törvényszerűen, hogy ugyanolyan természetesen kifolyj belőle, s én még csak azt se tudjam: hogyan, hol és mikor. S a veled kapcsolatos emlékeim is önmagukat túlélt jelenségek, melyekkel végül is nem tudok mit kezdeni. Sajnos, nem tudlak vállalni, bárhogy megdöbbentett ez a tény magamat is, mert nem tudlak már úgy látni, ahogy akkor láttalak. De ebben nem te vagy a hibás. Az igazság az, hogy általában véve nem tudok már úgy látni. Valójában akkori önmagámtól búcsúzom most, melynek része voltál, s amely én már nem vagyok, tehát törvényszerűen te sem lehetsz, hiszen csak általam voltál az, aki voltál: gyereklány. Más talán szebbnek látott, talán csúnyábbnak, de annak, aminek én láttalak, senki sem láthatott. És talán életem végéig úgy élsz bennem tovább, ha most nem találkozunk, de így ... velem, akkori magammal együtt halsz meg, tudod...? Önmagammal együtt temetlek el, és ha most idejössz hozzám, az már nem te leszel, hanem valaki más, mint ahogy én sem leszek már az