Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak
szakadt nyomorúságban. Az asztag helyén még összesöprlk a tört kalászokat, kipergett búzát, s ő füles kasban feladja a kévevágónak, hogy öntse a hengerbe a földdel kevert gabonaszemeket. — Délután is kibírod, gyerek? — kérdezi Szántó bácsi. — Alaposan megdolgozol... — Kibírom... a búzakévék könnyebbek. Ebéd után valóban könnyebbek a kévék, és a cséplés üteme is meglassul, mert a kévék kócmadzaggal vannak összekötve, s a zsinórokat oldani kell. Meg aztán az etetőnek is vigyáznia kell, be ne fojtsa a hosszú szálú búzával a dobhengert. S ahogy elfogy lassan a nap, úgy fogy el a keskeny asztag is, és úgy lesz Szántó Éva egyre porosabb és mosolygóbb. — Győztem — zihál Gál, és nézi tenyerén a véres hólyagokat —, ő az enyém... teste-lelke enyém az életünk végéig, megnyertem őt. III. Az emlék halála — Csodálatos véletlen — ismételte Gál, és leplezetlen érdeklődéssel vizsgálgatta a fiatal nőt. Aztán eszébe jutott, hogy kíváncsisága tapintatlan és sértő lehet, Evá elpirult fürkésző pillantásai alatt, és erre észhez tért, zavartan elnézett, és tétován megfogta a margarétacsokor szárát, de nem emelte fel a virágokat. Elhallgattak. Nem tudták, mit mondjanak egymásnak. A Gál tudata alatt már elindult a helyzet felmérésével, a találkozásuk értelmének megítélésével és a következtetések levonásával kapcsolatos gondolatsor, amelyet azonban csak később tudatosított és gondolt át véglegesen, de soha nem mondott ki a fiatal nő előtt. Kényelmetlen hallgatását közhelyekkel törte meg, hogy kikecmeregjen kínos zavarából. — Nem változtál... komoly vagy, mint lányka korodban. — Ö... — mosolyodon el —, azért nem vagyok mindig komoly. — Mit csinálsz a városban? — Fogalma sem volt róla, hol élhet. — Itt lakom ... szövetkezeti lakást vettünk ... Gál agyában tilosat mutatott reflexei irányjelző berendezése: állj, ezt a témát ne folytasd, később úgyis kiderül minden. — Mikor voltál otthon...? — Régen ... nagyon régen. Évek óta itt lakom. — Nem tudtam... talán találkoztunk is az utcán, és elmentünk egymás mellett, az ember siet, és nem nézi meg az embereket, nem érdeklik őt... — Nem érdeklik ... csak siet az ember ... — Hűtlenek lettünk a faluhoz, könnyelmű tékozló fiúk ... egyszer majd megbánjuk, és alázatosan visszatérünk, örülünk, ha befogadnak bennünket, és megbocsátják távozásunkat. — Azok... tékozló fiúk, de vissza nem térünk ... nem térhetünk. Melankőlia, dekadens ősz és rezgő szomorúság; új témát és új hangot kell kezdenie, mert ez így nem természetes, öncsalás, hamis romantika. Bár... ki tehet róla? Az emlékek nem tudnak megújulni, akkor kelthetik csak az élet, a valóság benyomását, ha közvetlenül nincsenek jelen. S ha váratlanul szemtől szembe találjuk magunkat velük, elszomorodunk, hogy mennyire valószínűtlenek. Éva szórakozottan felvett egy képeslapot az asztalkáról, megforgatta a kezében, de nem lapozott bele. Gál nem tudta, mit érez, mi játszódik le a lelkében, de azt látta rajta, hogy várja a beszélgetés folytatását. Azért az emlékeknek szívós, kényszerítő életerejük van. Meglehet, hogy egyéniségünk építőkockái. Ezen még majd gondolkodik. — Emlékszel a patakra? Mégis meg kellene nézni, honnan ered. — Én láttam... Az északi hegyek lábánál ered.
