Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak

látszik. S a büntetése csupán formalitás, alibi néhány ember számára, hogy nem hunytak szemet a szabálytalanság felett, melyet elkövetett. Hát igen, formalitás. Persze, nem tragédia, inkább nevetséges ez a raboskodás. És éppen azért megalázó. Senki sem veszi komolyan, de az idősebb Gálnak cséplés idején itt kell vágnia a járás fáját, ahelyett, hogy tenné a dolgát odahaza. Végül is: örüljön, hogy nem kapott többet, bár bűntelen. Tárgy lett az apja, mindketten érzik ezt, tárgy, akivel a véletlen rendelkezik ... A gondnok bőbeszédű ember, esténként együtt kártyázott a kamra foglyával; övé lesz a tyúk, a zsír és két csatos üveg bor. A bírónak többet kell adni? — kérdezi Gál... Többet! Nagyon rendesen viselkedett, övé a kakas, a mák, a dió, és az ötven tojás. .. Hát a pálinka?... Az ügyészé, mondta komolyan a fegyenc, él-hal érte, és nem fellebbezett, még azt is mondta: jól van, bácsi, tudom én, hogy nem termett több, de hát mit tehetünk? ... Nem volt kedvetlen vagy komor, még tréfált is, azt mondta, hogy egész jól érezte itt magát, többet pihent, mint otthon tehette volna, és most már legalább tudja, milyen az a lecsukás, mert eddig még senkinek se jutott eszébe le- csukatni őt... Vidám rab maga, mosolygott rajta, jövőre is ellátogat ide? Elkomolyodott: nem tudhatom, ezután a börtön mindig időszerű lesz, számolnom kell vele...

Megmosakodott, lábat mosott, lassan öltözött. Borotválkozni csak otthon akart, a gondnok kölcsönözte ugyan a zsilettpengéit, de nem tudta velük lekaparni magát. Olyan kemény a szakálla, mint a drót, csak a nadrágszíjon fent acélpenge viszi le. Fekete ruhában, kalapban ment a gondnok után, aztán a bíróhoz, majd az ügyészhez. Szétosztotta a kakast, a tyúkot, a zsírt, a mákot, a diót, a tojást és az italokat, munkája gyümölcsét, melyért napról napra izzadt a forró nyarakban. Kapott értük egy papírt, amely pecséttel igazolta, hogy az idősebb Gál becsülettel leülte a két heti elzárást, beadási kötelezettségeinek elhanyagolása miatt. Vissza sem kell már jönnie. Csépeljen, hogy a télen legyen kenyér.

— Te hajtsd hazafelé is a lovakat — ült fel a szekérre a kocsiláda bal oldalára —, én hazáig még fegyenc leszek, aki megszökött a börtönből, és menekítik őt a jó emberek.

Csúcsteljesítmény

Kora reggel óta zúg a cséplőgép ... Gál az asztag tetején hajlong, villájára szúrja és óvatosan a cséplődobra csúsztatja az árpakévéket. A kévék, a kalászukkal lefelé, suhogva siklanak az asztag ferde oldalán, és a cséplőgép „asztalán“ pontosan a kévevágó lány elé feküsznek, mint az engedelmes rabszolgák életük-haláluk ura elé. S a lány bal kezével felemeli, a jobbjában tartott késsel átvágja kötelüket, s az etető karjába adja őket, hogy a következő pillanatban elnyelje a kévéket a zúgó-morajlő dobszekrény. Gál olyan óvatosan és pontosan eregeti alá a kévéket, mintha hímes tojással bánna, s mindez a gondosság a kévemetsző érdekében történik, mert ez a fontos személy: Szántó Éva. Fejét piros kendővel kötötte át, mely alól lazán a vállára hull hosszú barna haja. A kévehányó kábultan töpreng: hogyan került ide a gyereklány?

Valamikor — de még a háború ui&a is — a cséplés közös munka volt, kölcsönösen segítették benne egymást a gazdák. A munkában néhány cséplőgép mellett szinte az egész falu részt vett, s a részvételnek megvolt a maga értékrendje. A gazda szekérrel hordta be a gabonát a hombárokba, az aratója zsákolt, mert neki tudnia kellett, menynyi a termés, hogy pontosan megkapja a maga részét belőle. Az idősebb férfiak a szalmakazlat rakták; aki a legjobb, a legkeményebb „szarvat“ tudta „hajtani“ közülük, az volt a mesterük. Az elevátor „alá“ rendszerint egy fiatal legénykét vittek magukkal. A legények és a fiatalemberek a kévét hányták, az asszonyok a töreket és a pelyvát húzták ki a dob alól, és két könnyű rúdra erősített ponyvában a pelyvásba vagy a pajtába hordták. A marokszedő lány a kévét vágta. És még a gyerekek sem maradtak foglalkozás nélkül, a teli zsákokon ugráltak, fürödtek a hombárokba öntögetett búzában, vagy — kamaszkorukban — a töreknél és a pelyvánál segédkeztek az asszonyoknak, így ment végig életében az ember az egyes munkahelyeken, és mire megöregedett, ha adott magára és a munkájára, tudták róla a faluban, hogy a jó kazalrakők közé tartozik, az ő kazlai olyan szabályosak és tömörek, mint a szélesebb végén ülő lúd-