Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak
a győzelmet, melyet majd meghoz számára türelme, kitartása és az idő. Szökik előlem, akár az őzünő a párja elől, hogy halálosan elfáradva, boldogan az enyém legyen... A házuk előtt még egyszer azt mondta nagyon izgatottan: nem akarom... és bement. ö még sokáig az utcán maradt, végig-hosszig száguldozott, és megvárta, amíg minden ablakban kihunyt a fény. A szövetkezeti iroda ablakában égett a legtovább. Éjfél lenetett. Hazament, megnézte a lovakat, az egyik lefeküdt. Meggyújtotta a petróleüín- mécsest, felkelt a ló, és Gál egy villa takarmányt dobott elébük a saroglyába. Aztán lefeküdt, de nem tudott mindjárt elaludni. A kisfecskék udvariaskodva csipogtak, eltelve egymás iránt békés szeretettel és gyöngédséggel. Hallgatta őket, és nem érzékelte, amikor lecsukódó pillái eltakarták előle a csillagokat. Börtön 2. Másnap estére várták a cséplőgépet. A cséplőgépek rendszerint este vagy az ebédszünetben „húzatnak“ egyik szérűről a másikra, hogy takarékoskodjanak a munkaidővel és a drága napot ne pazarolják el a gép beállításával. Gál az édesapjáért készülődött. Levágtak egy harcias fiatal kakast meg egy tyúkot. Becsomagoltak egy oldal szalonnát, két kilő mákot, három kiló diót, ötven tojást és egy fazék zsírt. Vettek két liter cseresznyepálinkát. A pincéből felhozott egy demizson bort. Reggel befogta a lovakat — nem akart egy lóval menni az apjáért —, és a szekérre tette az ülésül szolgáló kocsiládát. Az élelmet a kocsiládába rakták, odatették a két teli abrakos tarisznyát is. Tíz napja volt már az idősebb Gál a börtönben, ennyi ajándékért csépelni csak hazaengedik. A tárgyalás óta Szántó bácsival is beszélt, reménykedve elment hozzájuk, hogy otthon lesz a gyereklány. Nem volt otthon, s ő nem kérdezte, merre jár. A párttitkár azt tanácsolta, hogy menjen egyenesen a bíróság épületének a gondnoka után, az majd tudja, hogy kinek kell adnia az ajándékokat. Szántó bácsi buzgón és némileg zavartan beszélt vele, mintha maga is röstellné az esetet, és valamiképpen tisztázni akarná az ő személyes hozzáállását; ez nem az ő ügye. Hazaengedik? — kérdezte tőle Gál... Miért ne engednék haza? Egész nap csak a fát vágja, és ha úgy tetszik neki, alszik, meg a házgondnokkal, börtönőrével beszélget... Miért csukták le hát? ... A po- lit-kai gyakorlat ellen nehéz tenni valamit, olyan az, mint a rossz szokás... Déltájban a járási székhelyre ért. Alig járt ember a városka utcáin; a diákok és hivatalnokok szabadságon vannak, a helybeliek pedig lefüggönyözött ablakok mögött élik zajtalan életüket. Mintha az emberek szándékosan kerülnék a látványt: Gál két lovas zörgő szekerén bevonul a városkába, mint egy tőrőlmetszett, dolgos parasztlegény. Az önironikus és csúfolódó gondolatok egy pillanatra sem hagyták el őt; tudta, hogy nem a saját világában tevékenykedik, csupán műkedvelő itt, vagy mondjuk így: sportoló. Atléta, aki teljesítményekre vágyik. És éppen ezért jó lett volna, ha nézik, és azt gondolják róla, hogy parasztlegény. A járásbíróság előtt az út szélén megállította a lovakat, és levetette egy-egy istrángjukat. Úgy érezte, hogy az épület nagy ablakaival nézi őt. Bement a nyitott kapun. Apját látta meg elsőnek az udvaron. Mezítláb, gyűrött kék szerelőnadrágban, ingujjban, kalap nélkül fűrészelte a zömök tölgyfahasábokat. Hosszú sor kalitkába rakott ölfa előterében dolgozott a napon, a fűrészbak mellett tőke és fényes élű fejsze hevert. Két gömbölyű boglyába rendezte az eddig felvágott tűzifát, úgy mint odahaza. Fűrészelés közben meztelen karján és a homlokán alácsorgott a veríték. Arcán borosták, rendszeresen nyírt bajsza most szabálytalanul a szájára borul. Csak akkor nézett fel, amikor Gál köszöntötte; — Jó napot! — Cséplés lesz? — Holnap — felelte Gál. A kamrában beszélgettek. Pléhmosdó és deszkapriccs, kicsi rácsos ablak, tömör faajtó: ennyi az apja börtöne. A kulcs a gondnoknál, este tízkor be kellene zárnia az ajtót, és reggel hatkor kinyitnia, de a barátkozó ember a rabnak adta a kulcsot, hogy éjszaka is ki tudjon jönni, ha akar. Megbízik benne, azt mondja, becsületes embernek
