Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak

elhúzott mellettük. Forrósodni kezdett a levegő. Patakok, hidak, falvak maradtak mögöttük. A növekvő meleggel valami fulladt nyugtalanság költözött a táj részletei mögé, nyomasztóan nehezedett rájuk a szótlanság, de gondolataikba merülve óvakodtak megtörni, mert attól féltek, hogy a beszélőről megérzi a másik: nem azért szólt, mert közlendője van, hanem azért, hogy a leikéből elűzze a belélopakodó, alaktalan szorongást. Az eljövendő események mindig félelmetesek, az ember éppen titokzatosságuk folytán tehetetlennek érzi magát velük szemben, úgy érzi, hogy képtelen lesz megfelelni szerepének, el fog bukni, és szorongásában szeretne felordítani.

Fél nyolckor beértek a járási székhelyre. A földszintes házak között egy apró téren, a járási nemzeti bizottság kétemeletes épülete közelében megálltak, kifogták a lovat, és a saroglyához kötötték. Száraz lucernát tettek elébe. Gál apja a bíróságra ment. Egyedül. Ű a szekér mellett maradt. A szekérdeszkán ült, és nézte a takarmányt ropogtató lovat. Néha megveregette a nyakát, vagy megvakargatta a füle tövét. A tompa fényű kék ég egyre erősebben sugározta a hőt, a falak visszaverték, a föld nem fogadta be, minden el volt telve vele. A várakozás nagy ürességében a járdán sétálgatott, ingét is levetette, fagylaltot vett egy kerékpáros fagylaltostól, aztán délfelé a ló nyakába akasztotta az abrakos tarisznyát, s hallgatta, hogyan ropogtatják fogai az árpát. Végül eszébe jutott a tarisznyában a bor, kivette, egészen langyos és habos lett, de azért nagyot húzott belőle. Amíg az apja megérkezett, félig ürült az üveg. Egy nyitott ablak rádiójában elharangozták a delet. Csak az arcát figyelte, ahogy közeledett: felindult vagy nyugodt? Nyugodtnak látta, s erre ő Is megkönnyebbült.

— Két hét elzárás ... s a büntetés letöltését azonnal meg kell kezdenem... Itt maradok.

— Van itt börtön egyáltalán ... ebben a kihalt fészekben? ...

— Valami kamrában... Fát vágok majd napközben.

Uramisten, gondolta Gál, ennek mi értelme lehet?

— Hazahajtod a lovat?

Intett, hogy igen.

— Addig te leszel a gazda. Nem lesz sok dolgod, de mindenre vigyáznod kell. Tudsz mindenre vigyázni?

Vállat vont: talán.

— Egyezz meg a gépésszel minél hamarább! S ha már biztosan tudod, hogy mikor jön hozzánk, az előtte való napon gyere el szekérrel, hozzál bort, pálinkát, szalonnát, zsírt, valami baromfit meg diót és mákot. Csépelni talán hazaengednek... Cirkusz ez, nem bíráskodás... — Nem volt elégedetlen, csak fáradt és tárgyilagos.

Vállára tette a kenyérrel, hagymával és borral a tarisznyát, kezet fogtak, megveregette a lő tomporát, és a bíróság irányába indult. Gál nézett utána, és látta, hogy egyenesen megy, de a járásában van valami öreges lassúság, valami nehézkesség, melyet most vett észre először az apján. Befogta a lovat, és hazaindult. Útközben elhatározta, hogy Száatö Évát már soha többé nem téveszti szem elől, kapcsolatot tart vele, és megnyeri őt magának. Nevelgeti anélkül, hogy az észrevenné, vigyáz rá, és igyekszik jelen lenni a hétköznapjaiban. Leveleznek majd. Összehangolják az otthoni látogatásaikat. Volt ebben a tervezgetésben valami mámorító játékosság, mely mégis komolynak tűnt fel, mert hiszen két életről volt szó benne, az övéről és a gyereklányéról, aki egyszer majd ragyogó nővé fejlődik, és legyőzhetetlen szenvedéllyel ragaszkodik távoli nevelőjéhez. S az egész álmodozásnak ez a feltételezett ragaszkodás és tisztaság volt a legszebb része. És az, hogy benne Évából olyan szép és kedves lány nőtt, amilyennek csak akarta, hogy legyen. Közben tehergépkocsik és traktorok zúgtak el mellettük, de a ló nem félt tőlük, megszokta őket. Leszegett fejjel, egykedvűen húzta a szekeret, néha még szaporázta is az iramot, mintha érezné, hogy csak rajta múlik, mikor lesz végre a hűvös istállóban a párja mellett. A lazán tartott gyeplő szára enyhén súrolta a ló hátát, s bőre a súrlódás helyén fehér tajtékot Izzadt a forróságban, bögölylegyek szállták. Gál egyre hessegette őket az ostornyéllel... Édesanyám meglepődik, hogy egyedül megyek haza, töprengett, bár két hét nem nagy idő. Semmiség. Csak hát börtönviselt ember lett az apám... Azután már csak a szigorú nézésű lánykán gondolkodott, maga elé idézte alakját, arcélét, tartózkodását