Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak
és döbbenetét, amelyet akkor vett észre rajta, amikor hazavitte őt a saját kerékpárján. A szekér zötyögése sem zavarta álmodozásában, erősnek érezte magát, és örült szilárd elhatározásának, dédelgette tervét, hogy minden erejével azon lesz: egy szép és izgató gyerek lánnyá érésének minden napjában, hetében és hónapjában részt vegyen majd, hogy formálja, alakítsa és maga felé hajlítsa őt. Hosszú szabad úton mentek két falu között, egyedül volt a gondolataival. Kisjecskék Hajnalban a kisfecskék ébresztgették. A fecskefészket néhány lépésre az ágya fölé az eresz alá ragasztották az öreg fecskék. A kisfecskék éjszaka sem hangtalanok, összebújva alusznak a sárházikóban, de néha egyik-másik felébred közülük, több helyet kér magának, halkan siránkozik, a többieket Is felébreszti, s azok csendben korholják a zavarásért: miért nem alszik, nyughatna még, hiszen sötét van... Vékony hangon csivitelnek, siránkoznak, békítgetik és bátorítják egymást az éjszakában. Gál az eresz alatt alszik szalmával ágyazott, pokróccal letakart dikón, legényesen. Néha haragszik a kisfecskékre, jó egy órával megrövidítik az álmait. Amikor a kút mellett a körtefa csúcsát ferdén behintik arany fénnyel a kelő nap sugarai, és az élelem után suhanó fecskepár megtér az első legyekkel, a kisfecskék már a fészek peremén ülnek sikoltozó sárgás koszorúban — tátott csőrük megannyi apró rikoltó kürtöcske —, és felverik őt. Morogva fejére húzza a pokrócot, a fal felé fordul, aludni próbál tovább, de már legfeljebb csak elszunnyadni tud; a fecskefiókák a gyönyörűségtől sikoltozva gyömöszölik magukba a jámbor legyeket. Felkel, és az istállóba megy. A lovak elé a sa- roglyába takarmányt vet. A teheneknek csalamádét kell kaszálnia a kert alatt; talicskán tolja be, és elébük veti a vályúba. Aztán leül a szénásketrec szélére — ahogy az apja szokta —, lábát lógatja, és nézi az evő állatokat. A lovak foga szárazon ropogtatja a lucernát, a tehenek hersegve őrlik a csalamádét. Húsz percre megjelenik az édesanyja, megfeji a teheneket, és a konyhába viszi a tejet. Az asszonyok dolga a disznók és a baromfi etetése. Gál az állatokat tisztogatja, pléhvakaróval vakarja a szőrüket, a tehenekről a trágyamaradványokat, melybe belefeküdtek éjszaka, aztán rövid szálú kefével simára keféli őket. Utána az istálló ajtajába állítja a talicskát, és kitaszítja a trágyát a trágyadombra. Vasvillával szétrakja rajta a talicskáról lefordított halmokat. Hátra van még az itatás. A kerekes kútból vízzel húzza teli a betonvályút. Csikorog a lánc, a lefolyóba zuhog a jéghideg víz, habozva-bugyborékolva lecsorog a vályúba; a nap már az utcai akácok felett néz be az udvarra. Az egyik lovat láncán vezeti, a másikat elengedi. Azok pofájukat a vízbe merítik, és mohón, nagy kortyokkal Isznak, a víz szintje szemmel követhetően süllyed a vályú falán. Közben arra is vigyáz, hogy a szabadon engedett ló ne rohanjon ki a kertbe. Gyerekkora félelmetes emlékei az elszabadult és megvadult állatok: vágtató lovak, rohanó tehenek, kiszabadult öreg disznók vagy erős bikaborjúk, ahogy láncon vonszolják maguk után kétségbeesetten kapaszkodó gazdájukat, mint a pelyhet, csupa szelíd és kezes állat, amely váratlan szabadságától megmámorosodva vadállatként viselkedik, és rémülten menekülnek előle a gyerekek. A reggeli tennivalók mindennaposak, és mindig ugyanazok, s ő kedvvel és szívesen dolgozik az állatokkal. Napközben majdnem teljesen szabad. Reggel kimegy szőlőt kapálni, de az acéllá szikkadt föld nem veszi be a kapát, így ő nem is bolygatja meg, nem feszegeti fel az egymásba ötvöződött hantokat, csak levakarja éles kapájával, leborotválja róluk a gyomot. Korán megy ebédelni, utána alszik egy órát, és délután kimegy a patakhoz. Éva nincs a fürdőzök között. Napok óta nem jár ki a patakhoz. A fűzfabokrok Is elsorvadnának, ha nem érne vízbe a gyökerük, lám az akáccserjék mintha már-már megadnák magukat az égből alázúduló tűzözön dühének, sárgulnak, fonnyadoznak; Gált egészen jámborrá teszi és szigorú önvizsgálatra készteti a tény, hogy a lányka láthatólag kerüli őt. Komoran úszkál a gyerekek között — már nem harcsa, hanem cápa, rettenetes kardorrú hal —, és estefelé kerékpárra ül, hogy egyre szűkülő körökkel fogja gyűrűtje a Szántó-házat, a leszálló sötéttel együtt egyre gyakrabban suhanjon el ablakai előtt, hogy minden mozdulást észrevegyen, és megfigyeljen minden érkezést vagy távozást. Legyünk egészen nyíltak: azért kering a falu alsó végén,
