Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak

követel. Jó reggelt!... köszönnek nekik az emberek, és továbbmennek. Jó reggelt!... köszön vissza az apja, és maga elé néz. Nem fél. Megbántva sincs. Ugyan, miért? A sors hozza így. Kuláknak lenni kell, milyen falu az, amelyiknek még saját kulákja sincs? Szép a reggel, ilyen korán még üde a levegő, és fátyolosak a mezők. A faluból kiérve sötétzöld Skoda-traktor robog el mellettük. A vezető mellett a sárhányón Szántó bácsi, a pártelnök ül. Ö is a tárgyalásra megy. Jő reggelt, kiáltja oda nekik, megyünk ...? Megyünk, válaszol az apja, jó reggelt...! Azután már nem jött senki. Egyedül voltak élők az úton. Apja jobb kezében a gyeplőt tartotta, úgy, hogy közben a karját a térdén nyugtatta, bal kezével cigarettázott. Hallgattak. Nézték a határt, a tarlókat és a cukorrépaföldeket. Két kóbor kutya nyulat hajszolt át a mezőn. A bitangok... mondta a parasztember, de a hangjában nem volt indulat. Gál gondolkodott: ötvenéves lesz az apám. A keze nagy, barna és csontos, alsó karján az ereket szívós izomszalagok növik be és rejtik el. Egyszer még régebben Szántó bácsi kissé ittasan birkózni akart vele a pajtában. Cséplés után voltak, a szérűn rendezkedtek, és kimérték a részes gabonát. Ne birkózzunk, mondta akkor apám, nem lesz az jó ... de az aratónk egyre csak erősködött, hogy mérjék össze az erejüket. Ahogy összeakaszkodtak, apám átkarolta őt, és megszorította. Magához szorítva tartotta talán tíz másodpercig, aztán elengedte. Szántó bácsi sokáig nem jutott szóhoz és levegőhöz, sápadtan hápogott, és leült egy összehajtogatott vászonponyvára. Apám nem csúfolta ki, csak mosolygott rajta: mondtam, hogy ne birkózzunk...! Tegezték egymást, együtt élték az életüket, és Szántó bácsi becsülte apámat, mindig hozzánk jött fogatért, ha fuvarra volt szüksége. Évekig ő volt az aratónk, még a háború utáni első éven is. Azután már nem aratott, a patak szabályozásánál dolgozott, aztán később építkezéseken. Sokat tehet most apámért, ha akar. De akar-e tenni valamit? És mer tenni...? Nem könnyű dolog és nem is veszélytelen kiállni apám mellett. Kényelmesebb azt mondani, hogy a falu elöljárósága semmiről sem tehet. Hogy mindent a járás csinál, s azoknak mindegy. Pedig apám nem vétkes. Mindenki tudja, hogy becsületes és jószívű. Vendégszerető. Bárki jön hozzánk, apám már megy a pincébe, és hozza a kancső bort, megkínálni a vendéget. Nagyanyám sokat korholja miatta, hogy elpazarolja a bort, és — ami még nagyobb könnyelműség — érdemtelenekre pazarolja. Igaz, sokan csak azért jönnek hozzánk, hogy bort igyanak, s apám tudja ezt, mégis lemegy a pincébe, ha megjelennek. Némelyik alkalmi látogatót le is hívja magával, és ott beszélgetnek. Szeret beszélgetni. A csendőrök, a komisszár, a bíró, a postás, a járási hivatalnokok, biztosítóügynökök, földmérők, sofőrök és agitátorok annyi bort isznak meg nála, hogy a fele is sok lenne. Szeret adni az apám. Nem sajnálja a borát, nyitja, metszi, kapálja a szőlőjét, mossa, kénezi a hordókat, rendszeresen lefejti a bort, kiválóan kezeli, hogy megkínálhassa vele a vendégeit; tud adni méretlenül és önzetlenül. Tud segíteni másokon. Hát rajtad ki segít, apám?

— B-ben öt évre ítéltek egy kulákot — mondta az apja.

— Maga nem kulák, édesapám...

— Az sem volt kulák... gazda volt.

Sejtem, bólintott magában, de talán nem volt szerencséje. Rosszkedvű lehetett aznap a bíró, vagy a gazdának ellenségei voltak a faluban. Talán elrejtett gabonát vagy kukoricát találtak nála, de az is meglehet, hogy hetykén viselkedett, rátartian, nem érzékelte az idők változását. Sok mellékkörülmény játszhat közre addig, amíg az ember megtudja, hogy felmentették-e, vagy öt évet kapott. Vagy szénbányába viszik. Esetleg Jáchymovba. Ki tudna minden eshetőséget áttekinteni, minden mozzanatot számba venni és biztosan felismerni a döntő tényezőket? Egyikünk sem tudhatja, mitől függ a sorsod, apám. Lehet, hogy a bírónak éppen ma súlyos ítéleteket kell hoznia. Talán bírálták, hogy nem elég erélyes, hanem liberális és elnéző; hogy kíméletes, és nem érvényesíti következetesen az osztályharc előirányzott normáit és szempo.itjait. Szemére vethették, hogy százalékarányban nem teljesíti a mutatókat, az elítélési tervet, többeket ment fel, mint tehetné, és kevesebb embert küld Jáchymovba, mint az a kötelessége lenne. Nekünk csak hinnünk lehet, apám. Tudjuk, hogy nem vagy bűnös, és hinnünk kell, hogy ezt a tényt mások is figyelembe veszik.

A lő lehorgasztott fejjel poroszkált, nem volt ínyére a magányos út, párja nélkül egyedül érezte magát. A reggeli autóbusz jött szembe velük, és nagy porfelhőt kavarva