Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak

az asztagot. Négy kereszt búzájuk maradt még a mezőn. Megkérdezte, hogy kimen- nek-e ma érte.

— Kimegyünk — felelte az apja —, holnapra eső lehet, legyen itthon az egész. Lehet, hogy holnap már haza sem jövök onnan ...

Nem szólt, mindketten tudták, hová megy az apja másnap reggel.

A szekérbe fogott lovak lucernát ropogtattak. Gál leugrott a szekérről, a bercékre hurkolta — felvetette — az istrángjukat, szájukba csatolta a zablát, és vasvillával elhárította előlük a lucernát. Édesapja lassan ereszkedett alá a hosszúlétrán. Zörgő szekérrel fordultak ki a nyitott pajtán át a mezőre.

— Sötét lesz, mire hazaérünk — jegyezte meg Gál.

— Nem rakjuk le a szekeret... Ogy hagyjuk, megrakva ...

A szekérdeszkán ültek egymás mellett. Nagy szárnyú csúnya legyek szálltak a lovak hátára, az idős Gál a gyeplővel hessegette el őket. Egyedül voltak a határban. A napból nem láttak már semmit, s ahol lenyugodott, egy nagy lilásvörös bokor festette meg a horizontszeletet. Amikor a szövetkezeti földeken túl, a határ legtávolabbi részén a saját földjükhöz értek, Gál leugrott a félkeresztek mellett a szekérről, de az apja azt mondta: maradj, majd én feladogatom! Rakd meg a szekeret! Tudja, hogy fáradt vagyok, gondolta a fiú. A kévékkel először a szekér derekát töltötte meg, aztán a vendégoldalakra rárakta az első sort, kivölgyelte, majd a második sort rakta, szorosan egymás mellé tette a kévéket, hogy erősen tartsák egymást, szét ne csússzanak. Az utolsó sor tetejére ráhelyezték a nyomőrudat, a szekér elején lánchurokba dugták, hátul erős kötéllel szorosan megkötötték. Jól megraktad a szekeret, mondta elismerően az apja, még nem felejtetted el... Hazafelé Gál a kévék tetején feküdt, és bámulta az eget. Nagyon messze volt tőle az ég, de néha megindult rajta egy-egy csillag, mintha feléje igyekezne, találkozni akarna vele. Távolról, a patak felől fácánkakas elhaló kiáltása szállt feléjük, és a szekerük nyikorgása olyan magányosnak és társtalannak tűnt fel a sötétségbe burkolózó határban, hogy összeszorult tőle a szíve. Előre nézett az apja felé, hogy széles vállú kalapos árnyából bizonyosságot merítsen: nincs egyedül a fülledt éjszakában.

Vacsora után kerékpáron az alvégre, Szántőék felé hajtott. A gyerek kis ablakos fehér házban lakik. Ablakaik még világítottak, de az udvarra nyíló külső ajtó már csukva volt. Kerékpárját egy akácfának támasztotta, a vázra ült, és várakozott. Egy ideig nem történt semmi, aztán az ablakokban kihunyt a fény. Megnézte a karóráját: tizenegy óra. Sokáig kerékpározott egyedül fel-alá a faluban. Senkivel sem találkozott. A falu aludt.

Egy lovat fogtak a szekérbe. A tartóláncát szorosabbra fűzték, hogy kiegyensúlyozzák vele az egyoldalúan húzott szekér menetét. Gál sötétkék pu'óverben ült fel rá, apja fekete ruhában, fehér ingben és sötét kalapban. Lábára fekete félcipőt húzott. A csíkos sző^tarisznyába kenyeret, kolbászt, hagymát és két üveg bort tettek, és a szekérdeszka mellett a lőcsre akasztották. Édesanyja hosszan nézett utánuk, ahogy kifordultak az udvarból.

— Mennyit kapok ...? — kérdezte az apja.

— Felmentik... Nem büntethetik meg, mert nem bűnös. .. semmi népelleneset nem tett.

— Szerintük bűnös vagyok... nem mentenek fel. Ogy gondolom, bűnbak leszek.

— Enyhén talán büntethetik — engedett az érvelésnek —, formálisan, a látszat kedvéért...

— A látszat kedvéért is elítélhetik az embert? Formális bűn is van ...?

— Van... — felelte Gál.

Csörömpöltek a szekérrel végig a falun. Az emberek megnézték őket, és köszöntek; sokan tudták közülük, hogy a bíróságra mennek. Apja nem adta be a gabonát, ezért megbüntetik. Csak annyit adott be, amennyi termett. S ez kevés. Az előírás többet