Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak
— Jól úszol... Hol tanultál meg úszni...? — Itt... a patakban. Szeretek úszni... szeretem a vizet... — Én is szeretem... de jobb lenne, ha nagyobb lenne, mélyebb. Jó lenne a tengerben úszni, egyszer ... Szeretnél a tengerben úszni? — Szeretnék. — Egyszer elviszlek majd — mondta tréfásan —, eljönnél velem? Nagyszerű lenne úszni a tengerben, nem gondolod? Együtt úsznánk, amíg csak halálra nem fáradnánk, s akkor kifeküdnénk a homokba. Nagy szemmel nézett rá, és nem felelt. Üjra úsztak, sokat, hogy elfáradjanak. Néha egymás kezét is megfogták. Gál a víz alatt feléje úszott, játékra ingerelte, ijesztgette, úgy próbált vele szemben viselkedni, ahogy a felnőtt lányokkal szokott, játékból is, kíváncsiságból is, de Szántó Évával nem lehetett játszani. Komoly maradt, szigorúan vagy szemrehányóan nézett rá a nagy barna szemével, és a tartózkodása csak olyankor engedett fel, amikor ő is komolyan beszélt vele. — Egyszer azt is meg kellene nézni, hol ered a patak ... és hogy hová folyik. — Már újra a parton ültek, Éva feltette Gál szemüvegét, és a napba nézett vele, de azonnal elkapta a tekintetét a tűzgolyóról, mert így is vakította őt. — Szervezni kellene egy expedíciót, és felkutatni a patak titkait. Benne vagy? — Én még fiatalka vagyok... — mondta halkan, és a fejét oldalt hajtotta, nem nézett a szemébe. Ö, istenem, ámuldozott magában Gál, azt mondta: fiatalka vagyok. Lehetséges ez? Fiatalka, kicsike ... uramisten ... Azután már komolyan kérdezgette őt, és Éva ugyanúgy válaszolgatott. Tizenöt éves múlt, egészségügyi középiskolába készül, nővér lesz vagy laboránsnő. Gonoszkodva és tréfás hangon, rejtett értelmű, de ártatlan célzásokkal a fiúkhoz való viszonyát kutatta; erre szigorú és hallgatag lett a lány. Csak udvarias, kölcsönös megbecsülésen és tiszteleten alapuló beszélgetést folytathatott vele. Egyre jobban ámuldozott. Uramisten, micsoda megközelíthetetlen gyerek! Olyan távol tart magától, amennyire csak akar. A nap lassan hanyatlott le az égről, és egyre vörösebbé vált. Alatta a horizont szélén kékesszürke ködök ültek a föld hátán. Eső lesz holnap, jegyezte meg Gál, boru- latba megy le a nap ... A fürdőzők haza készültek. A gyereklánynak kerékpárja volt, az akáccserjében rejtette el a napsugarak elől. Öreg, rozsdás, Eška-gyártmányú férfikerékpár. Láttára a kefehajú fiatalembernek álnok ötlete támadt. — Nagyszerű, hogy van kerékpárod. Hazaviszlek rajta. Egykettőre otthon leszünk. — Határozottan mondta ezt, és várakozó, ravasz mosollyal figyelte a gyereket, mit szól erre. S látta, hogy az ajánlatától valósággal megrémült. Tanácstalan és megrendült, szólni sem tud. Nem tudja, hogyan utasítsa vissza ajánlatát, nem is meri egyenesen visszautasítani... Nem, nem kívánom, mondja tétován és riadtan, de nem elég határozottan... Nem kell időt adnia neki, hogy gondolkodjon. — Gyere, ülj ide elém a vázra...! — Ekkor már nem mert vagy nem tudott ellenkezni, felült a kerékpár vázára, és egészen a kormányhoz húzódott. S amikor Gál térde megérintette a térdét, igyekezett még kisebbre összehúzódni, hogy elkerülje az érintéseket, és lehajtotta a fejét. Nem beszélgettek. Először a patak partján suhantak a keskeny gyalogúton, szúnyogok és apró bogarak csapódtak az arcukhoz, aztán a poros mezei útra futottak. Vitte, vitte Gál a gyereklányt játékból és ingerkedve, de egyre jobban elkomolyodva, önmagába visszahúzódva, szótlanul a forró ég alatt, mely sehogy sem akart lehűlni ezen a napon. Vissza sem néztek a porfelhőre, melyet a kerékpár sebesen pörgő kerekei húztak maguk után. Börtön 1. A pajta cseréptetőjének a csúcsa éppen megfelezte a leszálló napkorongot, ős alsó felét eltakarta a falu elől, amikor Gál feladta az asztag tetejére az utolsó kévét. A hosszú nyelű villával adta fel, erősen sajgott a tenyere, bár még nem hólyagzott fel; szuszogott, és nagyokat fújva törülgette a tenyerével verejtékes homlokát. Az apja az asztag tetején hajladozott, a feladott kévét igazgatta a helyére, éppen befejezte vele
