Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak

nőies, de a teste törékeny. Nem nő még ez, csak egy kecses kamaszlány, s ahogy Gálra nézett, orra tövéből néhány halvány szeplő világított feléje, egy komoly fehér arc harmóniájának disszonáns részleteként. A fiú zavarba jött, nem tudta, hogyan szólítsa meg.

— Már nem akarsz fürödni? ... Korán lenne hazamenned. Újra meleged lesz, mire hazaérsz.

— Még nem tudom ... meggondolom ...

— Hogy hívnak? Nem ismerlek, pedig mindenkit ismerek a faluban.

— A gyerekeket is ismeri...? — Amikor ezt kérdezte, nem mosolygott, komoly maradt, kutatva nézett, és mintha bosszankodna, hogy megszólította őt.

— Látod, igazad van, a gyerekeket valóban nem ismerem. Csak azokat ismerem, akikkel iskolába jártam vagy akikkel a templomban, a kocsmában, temetésen vagy határban, munka közben találkoztam... csak az öregeket ismerem — nevetett.

— Magát ismerik a gyerekek... — Ezt tényként állapította meg. Elfordult tőle, a vizet nézte. Majd visszatért a beszélgetés kiindulópontjához. Megmondta a nevét:

— Szántó Éva vagyok ...

A Szántó bácsi lánya, gondolta, és én nem ismerem, pedig talán járt is nálunk az apja után, kicsi maszatos lányka lehetett. Erősen gondolkodott, nem látta-e náluk aratás idején vagy csépléskor a gyereket, de eredménytelenül. Talán Szántó bácsi megtiltotta a gyerekeinek, hogy utánajöjjenek. Hallgattak. Gál zavarba jött, beszélni akart még, de nem tudta, mit mondjon.

— Gyere halászni... Ilyenkor lusták a halak, kézzel is engedik megfogni magukat.

Felállt, és néhány ugrás után már a vízben gázolt, természetesnek vélte, hogy a gyerek utánamegy, de az a parton maradt, és komoly nagy szemmel nézett le rá. Ejnye, lassabban, mondta a szeme, először gondolkozom.

— Na, gyere! — biztatta. — Megtanítlak halászni...

A bokrokba fogózva, óvatosan lépegetett le hozzá, és szó nélkül követte a patak vizében lefelé, ellentétes irányban a fürdőhellyel. Ahogy a köveken végiglocsogott a víz, újra meglassult, medre elmélyült, először térdig, majd derékig ért. Éva a térdig érő vízben maradt. Gál tovább ment, már a melléig ért a víz, s akkor a bokrok alá bújt. Egy mohos erős gyökér alatt megkereste az ismerős mélyedést, a víz fölé hajolt, és a part alá nyúlt. Karját alig elmozdítva tapogatta át az üreg vizét, amíg egyszerre megérintett egy haltestet. A hal kissé elmozdult, de nem ugrott meg, csak továbbúszott; Gál utánatapogatott, és amikor megérezte a víz enyhe mozgását, melyet a hal farka tartott enyhe remegésben, óvatosan kitapogatta a teste vonalait, és erősen átfogta a nyakánál. A másik kezével is utánanyúlt, derékon fogta, és kiemelte; karnyi hosszú, kilós márna volt. Lassan gázolt ki vele a gyereklányhoz.

— Nézd, márna... Megvan egy kiló ... A faluban a halászok marinának hívják... Hazaviszed vacsorára? Másikat is fogok, ha akarod.

A fehér hal ijedten tátogott; Éva megérintette a bajuszát, mely kajlán lógott alá, aztán megsimogatta apró pikkelyes oldalát. Látnivalóan sajnálta, s a hal, mintha tudta volna ezt, és kegyelmet kérne tőle, egyre feléje tátogott.

— Engedje vissza... Ha marina, akkor ez leányhal, biztosan élni szeretne még. Úgysem tudna fogni másikat... — Szemében először villant meg valami pajkos fény, és egy pillanatra futó mosoly enyhített komolyságán. A halász a vízbe tette a márnát, rövid ideig még tartotta, aztán elengedte; az nagyot csapott a farkával, és a mélybe fúrta magát. Újból végigtapogatott néhány pandalyt, de már csak egy arasznyi, halálra rémült busát fogott, amely olyan keservesen tátogott, hogy maga a halász is megsajnálta.

— Engedje el... Kérem, engedje el szegényt...

Feléje dobta a busát, de a lányka nem kapott utána, s a hal boldog nyekkenéssel eltűnt a vízben.

— Gyerünk úsznil — javasolta akkor Gál.

Egymás mellett mentek, és egyszerre dőltek a víznek. Éva pillangóúszással úszott, a fiú gyorsúszással, de vigyázott, hogy ne hagyja el őt, és egy vonalban haladjanak.