Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Duba Gyula: Forró nyarak

ahonnan a patak folyik. Egy pillanatra eszébe villant a gondolat, hogy milyen érdekes a viszonya a patakhoz: tudja, hol éri el a falu határát, és hol folyik ki belőle, de nem ismeri a helyet, ahol ered, és azt sem tudja, hol vész bele egy nagyobb folyó víztömegébe. Csupán egy szakaszát Ismeri, de ezt alaposan; tudja minden bokrát, vízmosta kanyarját és pandalait, de elég ez ahhoz, hogy tökéletesen ismerje a patakot? Tudja, hol gubbasztanak a rákok, merre találkozhat karnyi hosszú siklókkal, ismeri a csukák kedvelte nádasok és mélyülő szakaszok medrét, a lyukakat a partoldalban, melyekben öreg pontyok pihennek, de elég ez ahhoz, hogy mindent tudjon a patakról? Bizonyára azt is kellene tudnia, hogy hol ered, honnan, merre jön, és hová tart. Mindegy, legyintett magában, egyszer majd felmegyek kerékpáron az északi hegyek felé, ahol ered. Talán nem is kellene messzire mennem. És lemegyek délre is, megkeresem, hol veszti el önálló létét, hogy egy nagyobb egység része legyen. Sokfelé elmegyek majd egyszer, zárta le a kérdést gondolatban, és a fürdőzők zajára figyelt. Lányok is lesznek, vagy csak iskolás gyerekek? Jó lenne, ha lennének lányok is, játszana velük. A simogató zöldes vízben magához ölelné hűvös testüket, és csltítaná riadalmukat, nevetne sikoltozásukon. Jóleső érzés töltötte el, amikor arra gondolt, hogy a falu lányai kedvelik őt, szívesen táncolnak vele, és ha esténként hazakíséri némelyiküket, engedik, hogy csókolja őket, simogassa; vágynak a kedveskedésére, a halk szavára, meg is kaphatná őket, ha komolyan udvarolna nekik. Most már csak az egyre erősödő kiabálást, sikoltozást figyelte, meg a közbeeső rövid csendeket, melyek időről időre megszakadtak, összetörtek, és megpróbálta megkülönböztetni a hangokat. 0, csak lennének ott lányok, csak lennének... önkéntelenül is gyorsabban lépkedett, hogy hamarabb megtudja, ki van ott, nem lesz-e nagyon magányos-közöttük.

Karnyi vastag akácfacserjékhez ért. Sűrű világoszöldjükbe beleveszett előle a gyalogút. Egyedül az akác bírja ki ezt a fojtó, sűrű hőséget, megkeseredettségét csupán tüskéi szúrása árulja el. A fűzfabokrok itt is összeborulnak a víz felett, mintha a patakba akarnák mártani szomjas leveleiket. S onnan a mélyből, most már egészen közelről vidám zaj csalogatja Gált. A patak folyása lassú, s a medre mélyebb, felnőtt embernek is nyakig ér. Úszni lehet benne. Tízméteres szakaszon lehet úszni mozdulatlannak tűnő vizében, árnyékos füzek között, kilós csukák birodalmában, arasznyi rákok meghitt búvóhelyén.

Lendületét fékezve leugrált a vízpart lépcsőzetén, és a kerek kövek között csobogó vízbe lépett. Felfelé nézett a bokrok közé. Nyolc-tíz gyerekfejet látott bukdácsolni a patakban, csupa gyereket, kamaszokat és iskoláslányokat. Nagylányok nincsenek. Vége a mulatságnak, akár haza Is mehet!... Lassan előregázolt, és amikor a víz a melléig ért, nekidőlt, és lassú karcsapásokkal úszott a gyerekek között. Azok oldalt húzódtak a bokrok alá, kitértek előle, és megjelenését halkan közölték egymással, mint egy fontos eseményt: ez Gál, itt van Gál, megjött... Olyan komoran és méltőságosan úszkált, mint egy haragos harcsa a meghökkent potykák között. Átúszta néhányszor a lassú folyású szakaszt, aztán napszemüvegét egy gyerek kezébe nyomta, hogy tartsa, és az ugrólépcsőről ugrott három lapos fejest. Ügyet se vetett nézőire, koronázatlan királyként viselkedett. Felkapaszkodott a vízpartra, és elnyúlt a fűben a tűző napon. Füstfelleg alakú fehér felhők úsztak felette, s ő nézte gomolygó vonulásukat. Ha a szemüvegén át nézte őket, megsárgultak, a kék ég pedig narancsszínűvé változott. Valahol a patak felső szakaszán halkan és egyenletesen búgott egy cséplőgép. A szövetkezet csépelte ott az árpáját. Tücskök nem ciripeltek, madár sem énekelt, csak az a halk monoton búgás hallatszott onnan felülről, a távoli hegyek irányából. A vízből egy gyereklány kapaszkodott fel a lépcsős agyagoldalon, és nem messze tőle leült a partra. Nem nézett feléje, kék úszósapkáját levette, csavarni kezdte hosszú sötétbarna hajából a vizet. Meztelen háta a naptól nem pirosbarna, hanem rézszínű, mint az aranylőan csillogó érc. Széthulló dús haja derékig beborította a vállát. Gál gondolatok nélkül figyelte, ahogy a hajával foglalkozik, aztán megállapította, hogy fejletlen melle alig domborítja ki a kékcsíkos fürdőruha-felsőrészt. A karja is vékony, hosszú és izomtalan. De akkor a gyereklány olyan szögbe fordította arcélét, hogy a profilja egy fehér felhő előterében villant fel előtte, s ez az új kép egyszerre megkapta Gált. Haja csúcsba futó függönyként övezte fehér homlokát, s az orra egyenes és jellegzetes, puha álla ellentéteként kissé szigorú és határozott. Azon vette észre magát, hogy gyönyörködik a gyerekben, s amikor az felállt, látta, hogy hosszú lába már