Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - HAGYOMÁNY - Gál István: Széchenyi és a csehek

nak eleusi mysteriumaiban tökéletes felkentek valónak — mikor magasabb polcra mász nak vagy emeltetnek, mintha egyszerre nem látnának többé semmit, mert nincs köny- nyebb mint őket rászedni. Sokszor csodálkoztam ezen különös phaenomén magyarázhatatlan voltán. Vallon mi lehet ennek oka? Bizony nem egyéb, mint az, hogy magasabb helyzetükön szédülni kezd fejük, a nagyobb has eltompítja eszüket, ostobábbak lesznek,

— a császári fény, melyhez közelébb állnak, elkápráztatja láttehetségüket etc. etc. vagy hogy nem eléggé dicsérhető méltányosságuknál fogva a legtisztább philantropia sugár- lásához képest így okoskodnak: »Leben und leben lassenx — vagy más szavakkal, »ha én csaltam, loptam és most nagy s gazdag úr vagyok, ám más szegénylegény élje napjait és legyen szerencsés«.“ (D. II. 631—633.)

Tudja persze, hogy nem minden cseh arisztokrata hagyta el népét. „Egy jó birtoka, populáris és ekképp független, egyenesen járó és nem csúszó-mászó cseh gavallér, ilyet akárhányat találhatni — persze nem könnyen és nagy számban a bécsi Hof- és Kammer- bálokban és a »tejfeles« szalonok körében, de annál bizonyosabban és elégséges meny- nyiségben Csehország külön tájain, nemesi lakukban élve.“ (D. II. 649.)

Széchenyi cseh-magyar párhuzamai

Rendkívül izgatja a csehek és magyarok történelmének párhuzamossága és jellemének több tekintetben másféle alakulása. Hogy mennyire becsüli a cseheket, az nem egy mondatából kiderül: „Az osztráki birodalomban a cseheken és magyarokon kívül a többi néposztályok soha nem voltak egyebek mint finomabb-gorombább, fehérebb-barnább tésztaneműek.“ Döblingben 1857. október 15-e és november 8-a között lázas sietséggel egy valósággal külön könyv terjedelmű párbeszédet fogalmaz, ebben egy „cseh gyáros“ Bachnak elmagyarázza a csehek fönnmaradásának titkát: „Hogy Excellentiád fel nem foghatja azon manipulátiót, mely szerint mi örökös tartományiak, főleg mi csehek a kormánynak minden rendeletit és kivált financiális intézkedéseit ki tudjuk játszani, azt minden csudálkozás nélkül elhiszem. — A magyarok átellenében bizonyos pontig egyenes utón volt kénytelen a kormány ez előtt eljárni — és kivált mi az adót illeti, meg voltak kezei kötve és ha mégis teketóriázni és plusmacherozni kezdett például, mint 1823-ban, oly lármát ütöttek a magyarok, miképen szépen behúzta ismét farkát, — feliciora tempóra expectans. És így általában véve nem valának a magyarok rókaszerepre szorítva, tán jobban mondva tanítva; — általában véve mondom, mert magasabb sphaerákban, melyekben nem szerepelnek rókák, de csak diplomaták, azokban a magyaroknak előkelői szinte minden kenőccsel váltig ki voltak kenve.“5 A túlélés vágya a cseh kapitalista szerint osztályra való ttekintet nélkül a nemzet minden tagjában azonos ösztönöket fejlesztett ki: „Nálunk, hol miután elrabolták alkotmányunkat, szabadságinkat, hosszú idők óta egyenesen cselekedni, nyíltan szólni nem volt kevesebb, mint rebellálni, — és minden alkalommal — mikor véletlenül ránk szorultak, legkisebb tétova és ceremónia nélkül rendesen megcsaltak a fölöttünk állók, — természet szerint egész fajtánkban oly furjangi talentum, sőt mondhatni oly genie fejlődött ki, melyről becsületes, egyeneslelkű emberenek jogalma sem lehet. Furfang furfangot, hazugság hazugságot szül; maga magától értetődik, hogy nálunk meg számtalan egyszerű industriel, sőt paraszt is találtatik, ki a császárnak minden beamterjeit elsőtől utolsóig túlnézi és jurfangban óriásilag superálja.“6 A magyar szabadságharc utáni állapotra is a csehek helyzetét idézi: „Schwarzenberg herceg Magyarország fölött szabadon akar uralkodni mint Cseh- és Morvaország fölött.“ [D. I. 586.) Az egyes népek beolvasztására megint csak a magyar-cseh közös végzet jut eszébe: „Az egész közbirodalom a mappán egy színre festessék — Magyar—Cseh—Morvaország etc. etc. ezen jöldabroszon csak úgy jiguráljon.“ (D. II. 658.) Az 1850-es évek abszolutizmusa alatt Bécset arra figyelmezteti: „A csehektől lehet legtöbbet félni, éspedig tetterő és eltitkoló szívós tehetségüknél fogva, és aztán a magyaroktól még le nem tört szarvuk miatt.“ (D. II. 269.)

Széchenyi a cseh jogszeretetről

Szomorú vigasza: „Most az örökös tartományok többé nem irigylik a magyarokat, hisz épp úgy a földre vannak döntve és láncra vannak verve, mint a többiek mind.“

5 A mai Széchenyi. Szerk. Szekfű Gyula. Bp. 1935. 475 — 480.

6 Uo.