Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Fülöp Antal: Tűzkeresztség

— Nem jól beszélsz, fiam. Látom újonc vagy még — mondta, leemelte sisakját, s karmokhoz hasonló ujjaival megvakarta ősz fejét. Szavai éppoly egykedvűen csengtek, m.nt az előbb. — Jegyezd meg, fiam, idelent nincs bácsi, sem öreg, sem fiatal. A bányában bajtársak vagyunk. Nemsokára majd te is megtanulod, milyen fontos ez, fiam. A bánya nem adja olcsón magát.

Ennél a szónál az öreg hangja elfulladt. Horpadt ajkaival rágni kezdte a bagóját, s úgy nézett bele a folyosóba, mintha Tóni már ott sem volna mellette. Egy kis idő múlva, a mellére ejtve fejét, ismét elaludt.

— Hány éves az öreg? — kérdezte Tóni.

— Nem tudom, de nagyon öreg lehet — mondta Miro. — Rég mehetne nyugdíjba, de a bányán kívül nincs már senkije. Felesége meghalt, amikor a fia született, a fiát megölte a bánya. A testét meg sem találták. Talán ezért is ragaszkodik az öreg eny- ny.re a bányához.

A steiger jelent meg azon az ajtón át, amerről az előbb Tóniék érkeztek. Mikor meglátta az öreget, visszalépett az ajtónyílásba, és jó hangosan becsapta az ajtót. Az öreg felriadt.

— Mi újság, József? — kérdezte a steiger, amikor ismét előtűnt az ajtónyílásból. — Azt hittem, alszol. Na jól van, de aztán le ne csússz a vonatról!

A steiger a szalag mellett a tárnához ment, hogy a sikta végén számba vegye az elvégzett munkát. Miro az öregre hunyorítva egy csomó bagót nyomott csuparongy zubbonyának a zsebébe.

Valami nagy darab szorulhatott a korlátok közé, mert néhány másodperc alatt a szén halomba tornyosodott a csúszda felett.

Az öreg megnyomta az egyik gombot, valahol a folyosó mélyén duda szólalt meg, és megállt a szalag. A korlát mellett heverő hosszú nyelű fejszével szálára hasította a darabot, mire a kis halom eltűnt a csúszdában, s az öreg visszaült a helyére.

Tóni a korlátra támaszkodva nézte a szüntelenül ömlő szenet, mely duzzadtan höm- pölygött a gumiszalagon, mint egy rohanó fekete folyó. Érezte a szén gázos kifá- rolgását, melyet eddig csak a szenesvödörből ismert. A friss szénszag felidézte gyermekkorát, az otthoni fáskamrát, ahol annyiszor leste nevelőapja minden ‘gondolatát, amíg az a tőkéhez csapkodva aprította a csökös fát. Emlékszik, akkor örült csak, ha az apja dolgozott, vagy ha részeg volt. Ha dolgozott, lefoglalta a munka, ha meg részeg volt, hegedült neki. Ilyenkor néha még pénzt Is kapott tőle. De egy idő után már akkor is verte, ha részeg volt. Sőt, az anyját is verni kezdte, ami jobban fájt neki, mintha őt magát ütötte volna. Egy ízben Iskolából tért haza, a konyhaszekrény üvegét betörve találta, anyja a díványon sírt. Nem kérdett semmit. Átrohant a szomszédos fatelep istállójába, ahol apja lovai álltak. Apja részegségében egy oszlopnak dőlve a nadrágján keresztül vizelt.

Szó nélkül rárontott. Ököllel az arcába vágott, a zsákbamacskagyűrű felhasította az apja arcát, és elöntötte a vér.

Gondolataiba mélyedve észre se vette, hogy azon a ponton, ahol a futószalag a leitő hajlatában megtörik, egy fény jelent meg, és sebesen közeledve még vagy harminc kígyózott utána.

Akkor ocsúdott csak fel, amikor az első bányász a csúszda előtt leugrott a futószalagról. A fejtők jöttek a tárnából. Tóni csodálkozva nézte, milyen magabiztosan feküsznek egymás után a rohanó szalagon, milyen nyugodtan állnak talpra pár méterre a csúszda előtt, hogy az utolsó pillanatban kiugorja.iak a kis térre. Arcuk a fel- ísmerhetetlenségig összemaszatolva az Izzadsággal oldott szénportól. Csak a szemük és foguk villogott elő ebből a sötét álarcból.

— No, hogy telt le? — integetett Tóninak egy testes bányász. Tóni meglepődve bámult az idegenre. Csak amikor egészen közel jött, Ismerte fel benne Emilt.

— Hé, a csoda vigyen el! Olyan vagy, mint maga a Lucifer — vágta mellbe. A zubbonyából kicsapódó szénportól elfogta a köhögés.

Háromnegyed tíz volt. A bányászok zajos csoportokban indultak a steigertanyához. Tóni Emil és Miro között lépdelt. Valaki hátulról a vállára tette a kezét. Hromada volt, a fejtők partifőnöke, akivel a tárnánál találkoztak.

— Nem akarnál hozzám jönni a partiba?