Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Fülöp Antal: Tűzkeresztség

Váratlanul megállt a futószalag. Ez bármikor előfordulhat, napjában többször is, ha nagyobb széndarab vagy bármi más a hengere alá szorul.

— Gyere gyorsan! — üvöltötte Miro torkaszakadtából, pedig Tóni mindössze húsz méternyire lehetett tőle.

Tóni, mint Miro az előbb, ráugrott a szalagra, és billegő léptekkel futni kezdett. Ebben a pillanatban a szalag is megindult. Tóni hanyatt esett. Sisakja leröpült, s a lámpazsinórján utazott utána. Ösztönösen vagy talán mert Miro ezt üvöltötte feléje, a csodarabra gondolt, amin az előbb Miro letornázta magát a szalagról, és felállt. De ekkor már a korlátot is maga alatt látta.

A plafon felé kapott, valami kábelszerűség akadt a markába. Felkapta a lábát, s a kábelon lógva vette észre a korlátok mögött tátongó feneketlen mélységet. Miro hangját elmosódottan hallotta, amint a lemászásban dirigálta.

Tónit ezen a napon immár másodszor érintette a halál lehelete. A halálé, mellyel minden bányász szembenéz, mikor magára húzza szutykos gönceit, és elindul a föld a!á. Olyan velejárója ez az életének, mint a nappalnak az éj, vagy mint az öröm, vagy akár a szerelem. Mégis, mindennap elindul.

Tóni szerencsésen földet ért. Miro egy hátbavágással elintézte a dolgot, s már futottak is a kijárati nyílás felé. Kocogás közben Miro elmondta, hogy a mélység, ami felett Tóni fennakadt, régi csúszda, amihez hasonlót nemsokára látnak majd üzem közben is.

Benyomódott folyosórészhez érkeztek. A mennyezet alig félméterre volt a talajtól. A hatalmas vasabroncsok betűrődve lapultak a földre.

Tóni borzongva kúszott közvetlenül Miro sarkai mögött.

— Ha ez most úgy ránk szakadna — szuszogta. A gázálarc bádogtokja, mely a vállán átvetett hevederen függött, a lába közé keveredett. Szerencséjére a benyomódott rész nem volt hosszú. A rés túloldalán minden átmenet nélkül szabályos cső alakú folyosó folytatódott.

— Ilyen helyeken nem omlik be egyszerre — mondta Miro, mikor előbújtak. Itt a nyomások fokozatosan töltik be a földbe vájt üregeket. Ezért a bányafolyosókat idővel többször Is át kell építeni.

Befordultak egy hajlatba. Tóni fülét halk morajlás ütötte meg.

— Nna, Itt vagyunk! — mondta Miro, kinyitva egy deszkaajtót. Mikor az ajtó kinyílt, a morajlás felerősödött, és Tóni egy kivilágított térséget pillantott meg. Közepén ugyanolyan fakorlátos csúszda állt, amilyenbe az előbb kis híján belezuhant. A futószalag vastag rétegben okádta a csúszda torkába a frissan kifejtett szenet, amely nagy robajjal zuhogott alá a mélybe.

Tóni arra lett figyelmes, hogy Miro a tér egyik sarka felé lopakodik. Utánament. A kis tér sarkában egy fejét lógató öreg bányászt vett észre, amint nagy szénrögön ül. Kezében gombokkal ellátott kapcsolótáblát tartott. Mellette szétnyílt aktatáska hevert a porban, megrágott kenyérdarab kandikált ki belőle. Az öreg mély álommal aludt.

— Egyedüli ember a bányában, akinek a steíger elnézi ezt — mondta Mlro. — Háromszor temette már be a kamra. Mind a háromszor félholtan húzták ki a szén alól. Utoljára két napig feküdt egy üregben, amíg rátaláltak.

Közeledtünkre az öreg mocorogni kezdett, de nem ébredt fel. Miro a háta mögé lopózott, s a steiger hangját utánozva a fülébe kiáltott:

— Ébredj, vén lókötő, beomlás!

Az öreg álmából felriadva összefüggéstelenül hadarni kezdett, s a karjaival furcsán csapkodott maga körül.

— Ja, te vagy az? — mondta egykedvűen, mikor felismerte Mirót. — Józsefkémről álmodtam.

Azután egykedvűen visszakullogott a helyére. Kézbe vette a kapcsolótáblát, s figyelte a futószalagot.

Tóni elnézte megtört alakját, fáradt, ráncos arcát, s ebben a pillanatban őszinte szívből haragudott Miróra a durvaságáért.

Az öreghez ment, és megszólította:

— Ha szabad kérdeznem, mióta dolgozik itt a bácsi?

Az öreg lassan végigmérte.