Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Fülöp Antal: Tűzkeresztség

— Akaszd le a lámpád, és világíts a halom tetejére.

Tóni egy meztelen alakot vett észre a tízméteres halom tetején. Mellével a gépnek dőlve, hosszú íúrószárral a plafont fúrta. Cinegelábai citeráztak a fúrógép rázásától. Körülötte lassan a kamra többi része is kibontakozott.

Több tonnás darabok lógtak a meztelen test körül, az előző robbanástól meglazultan, a hasadékokból állandóan szórva a törmeléket.

— De hisz ez rászakadhat! — szörnyedt el Tóni.

— Igen, rá.

Tóni a lámpája fénykarikájábaii észrevett egy plafonról leváló darabot.

— Vigyázz! — kiáltotta, és kikapta fejét a nyílásból. A darab nem érkezett el hozzájuk, valahol fennakadt a szénhalmon. Tóni Miro arcára nézett, nem történt-e valami a bent dolgozó bányásszal. Társa még mindig mozdulatlanul bámult befelé az üregbe.

— És ha rászakadna? — kérdezte.

Miro ránézett, és szó nélkül megvonta a vállát. Egy darab haladt el mellettük az elevátoron. Ezután a tárna végéig már kamrák húzódtak.

Ahol a kamrák sora egy kaptatóval véget ért, az elevátor egy másikba torkollt, s ez egy derékszögben elhajló folyosóba vezetett. Ezután gumiszalag szállította tovább a rázúduló szenet.

— Hogy jut ki innen ez a rengeteg szén? — kérdezte Tóni.

— Ha marad rá időnk, azt is megmutathatom.

Egy órával később, amikor Tóniék bevontatták a futószalag motorházát a szerelő- műhelybe, ismét hallották a tárnából a tompa robbanásokat.

— Hallod? Lent már veretik — mondta Miro, lerögzítve a kereket.

— Még van egy gyenge óránk, egy kis kerülővel, ha sietünk, útba ejthetjük a zuhanót, ahol a szén a kocsikba jut.

Miro a műhelytől nem messze egy vastag gumilebenyekkel eltakart nyíláson át egy másik folyosóba lépett. A folyosó egy négyzet alakú fülkébe torkollt, melynek falait és mennyezetét durván ácsolt gerendarámák tartották. A fülke talaján keskeny lyuk tátongott, melyből egy vaslétra vége meredezett elő.

— Gyere utánam! — mondta Miro, és eltűnt a kéményben.

Tóni rálépett a létrára, és ügyetlenül bekecmergett a lyukba. Nem sokkal volt vastagabb testű Mirónál, mégis sokkal ügyetlenebbül közlekedett a szűk nyílásban.

— Gyere csak, gyere! — hallotta maga alatt Miro hangját. Kíváncsi volt, milyen mély lehet a kémény, de mikor lenézett, csak Miro sisakját látta maga alatt. Felfelé nem mert nézni a nyakába szitáló sűrű por miatt. Miro leugrott a létráról. Tóni úgy hallotta, hogy valami dobogófélén lépked. Mikor ő is lelépett a létráról, egy széles daszkapallót talált a talpa alatt. A palló egy meredély felett egy másik kéményhez vezetett, amely elhanyagolt folyosóba futott. A megroskadt folyosóban széles futószalag csattogott megállás nélkül.

A szalag váza körül nagy darab kövek és a szalagról lefordult széndarabok torlaszolták el a járást.

— Az ördög vinné el, erre nem számítottam — bosszankodott Miro, amikor Tóni kidugta fejét a kéményből. — De várj csak, megpróbálunk valamit. Itt várj rám!

Miro, Tóni ámulatára, ráugrott a rohanó szalagra. Ugrás közben a sisakja félrecsúszott. Félkézzel megigazította, közben olyan pózba görbült, mint a műlesiklók. Annál a korláttal körülvett nyílásnál, amely fölött a futószalag véget ért, s amelyet egy kis térség vett körül, Miro elkapott egy plafonból kiálló csövet, és kitornázta magát a térre.

Valamit keresett a falon húzódó temérdek kábel között. Tóni hallotta, amint csendesen káromkodik magában.

— Hát pechünk van, öregem, a rosseb enné meg. Ennél a csúszdánál nincs kapcsológomb — mondta. — Most mi lesz? Én már vissza nem tudok menni, neked pedig nem tanácsolom, hogy ezen az úton gyere utánam. Visszatalálnál egyedül?

Tóni a sok kacskaringóra gondolt, amit maguk mögött hagytak, és elkezdte kellemetlenül érezni magát. Nem tudta, mitévő legyen. A szalagon átmenni nem mer. Viszont ha visszafordul és eltéved, ki tudja, mi vár rá.

— Na, mi lesz velünk? — türelmetlenkedett Miro. — Fél tíz elmúlt. Ha nem sietünk, még a vonatról is lecsúszunk, nemhogy a zuhanót megmutassam.