Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Fülöp Antal: Tűzkeresztség

A hatos jobb állapotban van. Ott nincs víz, és a sínek is rendben vannak. Ha minden jól megy, egykettőre felhúzzuk a motorházat, aztán a sikta végéig alszunk egyet valahol.

A tárnába vezető lyukban megjelent Hromada, a vájárok partifőnöke.

— Mikor hozzátok már a támasztékokat? — kérdezte Mirótól, amikor felállt. — Az utolsó lyukakat fúrjuk, s addig nem robbanthatunk, míg az előzőket alá nem építettük.

Míro szó nélkül a távolabb álló kocsik felé intett a fejével. A vájárt szemlátomást meglepte a dolog. A kocsihoz ment, és ellenőrizte, hogy Miro igazat mondott-e.

— Ez igen. Ez munka. Ezt már szeretem — mondta, mikor meggyőződött róla, hogy Miro komolyan beszélt.

— Tegnap a sikta végére érkeztek meg a támasztékok. Már szedelőzködtünk, mikor a csillék begördültek. Képzeld, azok a mamlaszok felforgatták a kocsikat, aztán délután kettőtől este kilencig rakták vissza a helyükre. Volt már tíz óra, mikor ideérkeztek. Mondom, már szedelőzködtünk.

— Ah! — csóválgatta a fejét hitetlenkedve Miro.

— Pedig mind a kettő vén rosseb már itt, mégis felforgatják a rakományt.

Tóni titokban Miróra sandított, s a nevetés kerülgette.

— Hát te, pajti? — fordult a vájár Tóni felé. — Még nem láttalak Itt.

— Újonc vagyok.

— Na tessék! — mondta a vájár Mirónak, összecsapva nagy tenyerét. — Egy brigos, te is jóformán kölyök vagy még, a támasztékok mégis idejében itt vannak. Csak még egyszer pofázzanak bármit a brigosokra ezek a vén hiénák, szétrúgom a valagukat. Hogy hívnak, pajti?

Tóni megmondta a nevét.

— No, és hogy tetszik itt?

— Hát... ki lehet bírni — mondta, és úgy érezte, nem hazudott.

— Itt vannak a támasztékok! — üvöltött be Hromada a lyukba, ahonnan az előbb kibújt. Odabent többször is ismétlődött a kiáltás, egyre messzebbről, mintha lánc- sorban álló emberek adnák egymásnak a hívást. Kisvártatva egy sisak megjelent a lyukban, és utána még vagy tíz.

— Miro, mutasd meg a pajtinak a tárnát — mondta Hromada egy támasztékot eresztve a lyukba. Bentről egy kéz nyúlt ki, s a támaszték eltűnt. Hromada beállt a kocsihoz vezető sorba, s most egy másik bányász eresztett egy támasztékot az előbbi után. Ez is eltűnt.

Miro az órájára nézett.

— Fél hat. Ha sietünk, még megnézhetjük a tárnát. Van kedved hozzá?

— Persze — mondta Tóni.

Két támaszték közt beugrottak a lyukba.

Guggolva szánkáztak lefelé egy métert. A következő pillanatban a tárnában voltak. Amit itt látott Tóni, ahhoz képest a folyosó valóban csak kolostornak számított, ahogy a steiger mondta.

Az alásüllyedt mennyezet összevissza hasadozva nehezedett a gerendákra, melyeket alulról a földbe nyomódott vastámasztékok tartottak. A vastag gerendák laposra prése- lődtek vagy szálakra hasadoztak a nagy nyomástól. A földnyomások hullámokban érkeztek, végigrecsegtetve a százötven méteres tárna összes gerendáit. Időnként éles, puskalövésszerű csattanás vágott végig a tárna lüktető morajlásán. Ez a vastámasztékoktól eredt. A rájuk nehezedő roppant teher még a rögzítőgyűrűk szorításán is át- átnyomta a kihúzható részeket. A fehérre mázolt vasrudak sorban állva vesztek bele a tárna sötétjébe.

Bal felől frissen vágott szénfal húzódott, jobbról a gerendák kiálló végeit tartó facölöpök sorakoztak. Mellettük a földbe ágyazva páncélelevátor dolgozott. Az egész tárnát végigérte. Súlyos bordáit karvastagságú láncok mozgatták. Egyik vége annál a lyuknál volt, ahol Tóniék a tárnába ereszkedtek. A bordák itt bukkantak elő az elevátor alapjai alól, hangosan szürcsölve a latyakot. Végig a vasrudak hármas sora közt meztelen testek és fények viliództak.

Tóni mellett állt az a vájár, aki a lyukba rakott támasztékokat szedte el. Félkézzel megragadta a törmeléken lefelé csúszó vasrúd fogantyúját, s egy mozdulattal az ele