Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Fülöp Antal: Tűzkeresztség

— Tudod te, mekkora szerencsénk volt? Tudsz te egyáltalán valamit? Ilyet ni! Semmit se tudsz! Istenem, de jó, hogy élsz, te marha.

Miközben ezeket mondta, Tóni kezét szorongatta, és végigtapogatta a testét.

— Hogy hívnak? Hallod te, de jó, hogy élsz.

— Tómnak — hangzott a halk válasz.

— De gyere, valamit tennünk kell. Ha nem tudunk valami okot mutatni Mócsingnak, levonja az egész napi gubánkat.

Tóninak könnyű volt kitalálni, hogy a Mócsing név egyedül csak a steigert illetheti, a törpe termete miatt. S amilyennek ő megismerte, nem kellett kétszer szólítani.

Mikor a steiger megtudta, mi történt az ötös folyosóban — mert ilyen száma volt a folyosónak, ahol Tóniék dolgoztak —, dühöngve rohant a helyszínre. Mielőtt azonban bármit is szólhatott volna, Miro ártatlan képpel eléje tartotta a leszakadt kampót, ami a karambolt okozta. A steiger egy kacskaringósat és a szokottnál valamivel hosszabbat káromkodott, de mivel nem volt kit felelősségre vonni, csak ennyit mondott:

— Menjetek le, amit lehet, csináljatok. Mindjárt küldök embereket a hatosból.

így hát a kampó, amit természetesen ők törtek le a drótkötélről egy szögvassal, megmentette őket a steiger haragjától. A karambol igazi oka pedig az volt, hogy Miro elfelejtett blztosítóéket tenni a kapcsolásra. Eresztés közben az egyik csille elakadt egy kiálló hasábfában, s a kötél meglazult. Mikor a fa eltörött, a kampó már nem volt a kocsi akasztójában.

Erőlködve húzták-vonták a szétszóródott vasrudakat. Nemsokára megérkezett a segítség, és kétórai megfeszített munka után ismét útra készen állt a négy kocsi a vágányon.

Mielőtt ereszteni kezdtek, Tóni gondosan ellenőrizte, van-e óvófülke a lejtő végén. Mikor megtalálta, jelt adott az indulásra, és behúzódott a fülkébe.

A fülke belseje falusi árnyékszékre emlékeztette. A deszkaülőkén kuporogva hallgatta a közeledő kocsik neszezését. Érdekes, most, hogy biztonságban érezte magát, az járt az eszében, hogy milyen lehet egy lezúduló szerelvény látványa. De a szerelvény nem zúdult le, hanem döcögve bár, mégis simán haladt el a fülke előtt. Tóni előlépett, és elindult a csillék nyomában. Ekkor hallották a tárnák felől a tompa puffanásokat, s a benyomuló füstben leültek a fal mellé. A füst elhúzódott, Tóni levette szájáról a vizes zsebkendőt, és visszaadta Mirónak. Miro befejezte a ki tudja, hányadik meztelen nő rajzolását, és eldobta a szálkát.

Már csak két lejtő választotta el őket a céljuktól, de úgy látszott, ez az utolsó szakasz lesz a legnehezebb. A folyosónak ezen a részén szinte méterenként tört be a víz a mennyezeten. A beömlő víz zömét rozsdás pléhdarabokból összetákolt csatornák és tartályok fogták fel. Ami a hézagokon beömlött, ragadóssá áztatta az agyagos talajt, a folyosó két szélén rohanó patakokban folyt alá a lejtőn, s a tárnánál zajosan zuhogott bele egy mély aknába.

A sínek több helyen alámerültek a barnás színű latyakba. Oldalról halomba rakott vashulladék kiálló végei akadályozták a továbbjutást.

Tóni egy jókora husánggal a kezében sürgölődött a kocsik körül. Csizmája féllábszárig süppedt a ragadós latyakba, minden lépésnél nagyot cuppant, amint a sárból kirántotta. Hol itt feszített egyet a husánggal, hol amott billentett félre valami akadályt, s így haladtak lassan előre.

Már eszébe se jutott, hogy a plafont nézegesse, és képzelődjön. Hátán csuromvíz volt a zubbony, csizmái is szürcsögtek, de mindezt most észre sem vette. Belemelegedett a munkába, s érezte, hogy fontos része a műveletnek, melynek végcélját nem is látja. Csupán azt tudta, hogy amit csinál, az hasznos, és az ő munkája most nélkülözhetetlen. Észre sem vette, milyen örömmel végzi azt a munkát, amitől egy nappal ezelőtt, ha valaki mesél róla, megborzongott volna.

Könyökig sárosán csörtetett egyik helyről a másikra, mindig meglátva, hol mit kell tenni. Miro többször is ajánlatot tett a pihenésre, de ő hallani sem akart róla. Amióta Tóni nem halt meg a karambolnál, nagyon rokonszenvessé vált Mirónak, és hallgatott a szavára. így küzdve vízzel és sárral, végre megérkeztek a tárnához.

— Kicsit kifújjuk magunkat, aztán beszólok Hromadának — mondta Miro. Egy deszkarakásra telepedtek. — De a nehezén már túl vagyunk — hunyorgott Tónira. —