Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - Fülöp Antal: Tűzkeresztség
Kis idő múlva a Miro lámpája mellett megjelent egy másik fény is, jóval alacsonyabban a fiúénál. „A steiger.“ Néhány másodpercig egymás mellett mozgott a két lámpa, majd az alacsonyabbik elindult Tóni felé. „Biztosan észrevette, és most értem jön“ — gondolta megkönnyebbülten. Mikor a steiger tíz lépésnyire lehetett tőle, Tóni látta, hogy Miro lámpája apró, gyors köröket rajzol a levegőbe. Ez azt jelentette, hogy előkészítette a húzatót, és Tóni verje ki a kerék alól a tuskót. Ahogy a steiger közeledett, Tóni mind biztosabb lett benne, hogy elhívják innen, hiszen életveszélyes dolgozni ilyen részeggel. Kezét a nadrágjába törölgette, figyelembe se vette Miro jelzéseit. Miro a jelzéseket különböző magasságokban megismételte, és hogy Tóni nem reagált rá, iszonyatos káromkodásba tört ki. — Mi az, maga alszik, koma? — rivalít rá a steiger. — Nem látja, hogy jeleznek? Ne ábrándozzon ám itt, hallja-e! Ez nem kolostor, hanem bánya, ha nem tudná. — Steiger elvtárs, én csak azt szeretném mon... — Ne jártássá a száját, a hétszentségit! Mit kántál itt nekem? Alig van itt pár órája, de már okoskodik. Lásson munkához, és minél kevesebbet dumáljon, mert a tyúkszemére lépek! El vagyok én látva ezekkel a brigosokkal — fohászkodott a csillék mellett elhaladva. Bagólevet köpött a csille oldalára, és eltűnt az egyik oldalnyílásban. „Elvtársak, ha ilyet tapasztalnak, azonnal jelentsék“ — kongtak Tóni fülében az előadó szavai. Nagyot sóhajtva verte ki a kerék alól a fatuskót. A kocsik megfutottak néhány métert, és ránehezedtek á húzató kötelére. „Eresztésnél az óvófülkében várunk, míg a kocsik leérkeznek, lezárva az utat az arra elhaladók előtt.“ Tóni lefutott a lejtőn a következő húzatóig. Izgatottan kereste az óvófülkét. Gyors ütemben végigkutatta a folyosó mindkét falát. Látott ugyan egy részt, ami valaha fülke lehetett, de ez most be volt omolva. Ebben a pillanatban, anélkül, hogy i*idulj-t jelzett volna, a csillék elindultak. Ijedtében nem tudott mihez kezdeni. A csillék nyikorgása ijesztően hasonlított az előadó falábának nyikorgásához. „... s akkor elszabadult a kocsi. Én már nem tudtam félreugrani. Még arra emlékszem, hogy egy iszonyatos ütést kaptam a tomporomba, aztán már csak a kórházban tértem magamhoz. De ekkor már nem volt lábam.“ A félelemtől remegni kezdett. A kocsik lassan ereszkedtek lefelé, mint egy nagy dugattyú, a cső alakú folyosóban. „Tett-e Miro biztosítóéket a kapcsolásra?“ A csillék mintegy negyven méterre lehettek tőle. Szorosan a falhoz lapult. Tehetetlen félelmében ahhoz folyamodott, amihez az emberek általában szoktak, ha kilátástalannak látszó helyzetbe kerültek. Nem imádkozott ugyan, csak a „ha most nem, akkor soha“ szavakat ismételte minduntalan, melynek lényege, hogy a fogadkozásaival az éppen fennálló veszélyből reméli a kiutat, melyről, ha átvészelte, megfeledkezik. Váratlanul abbamaradt a nyikorgás. Tóni azt hitte, hogy Miro befékezte a húzatót. Gondolta, itt az alkalom, hogy egy iramodással a csillék mögé kerüljön. Futni kezdett szembe a csillékkel. Valami azonban nagyot reccsent, s a csillék dübörögve elindultak lefelé. Ijedtében a falhoz ugrott, és kétségbeesett erőfeszítéssel felmászott a hézagtöltő hasábfákon egészen a boltívig. A három kocsi fékeveszetten zúdult el mellette, egyre gyorsulva, és nem messze mögötte a nagy sebességtől kirepültek a vágányról. A mázsás vasrudak szikrázva vágódtak szanaszét a folyosó karikáinak. A csillék felborulva csúsztak néhány métert, aztán csend lett. — Héé! Hallod!? Te! — hallatszott Miro rekedt hívása. Tóni remegő térdekkel mászott le a falról. Ügy látszott, Miro is kijózanodott a történtektől, mert nagyon egyenesen ügetett lefelé hozzá. — Hála istennek! Hála istennek! — hajtogatta kifulladva, mikor megállt Tóni mellett. Zihálva kapkodta a levegőt. — Hála istennek, hogy élsz! Hallod, te marha!? — vágta vállon eszelősen Tónit.
