Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - Fülöp Antal: Tűzkeresztség
Átadta az okmányokat, egy kis idő múlva elkészült a szerződés. Mikor aláírta, hősnek érezte magát, vagy még ennél is többnek: férfinak, akire egy nő nyugodtan rábízhatja a sorsát. Elköszönt, és kemény léptekkel hagyta el az irodát. Az ajtóban két rosszul öltözött alakkal futott össze. Látásból ismerte őket, ahogy az már kisvárosban lenni szokott. Amolyan csavargófélék voltak, az egyik nemrég jött vissza börtönből, ahol már több esetben megfordult, lopásért. Kíváncsiságból az ajtó előtt maradt. Tudta, hogy a belépőknek semmi esélyük sincs, s előre élvezte a kudarcukat. Nem volt természete a kárörvendés, de most úgy érezte, hogy Zsuzsa előtt nagyobbak lesznek az érdemei, ha másnak nem sikerül, amit ő elintézett. Közelebb lépett az ajtóhoz, és hallgatózott. Először a belépők beszéltek. Ezután a nő hangját hallotta: — Sajnos, az önök számára nincs Itt semmi. — Magában kuncogott. De most váratlanul megszólalt a patkányképű. Hangja foszlányokban szűrődött ki a vastag ajtón: — Tekintettel az önök helyzetére, ugyebár ... előrebocsátom ... csak kivételesen ... jutalompénz ... ne tétovázzanak! Mindent megértett. Lehajtott fejjel kullogott ki az utcára. A másik kettő még a kapu előtt utolérte. Egyikük egy fehér ívet gyömöszölt a farzsebébe. A szerelvény megállt. Tóni, a gondolataiból kizökkenve, most vette csak észre, mennyire megváltozott Emil arca, amíg ideértek. Nyoma sem volt rajta annak a vidámságnak, amit odafönt sugárzott. Kilépett a kupéból. A folyosó léghuzatától megborzongott. Egyelőre megbízhatónak találta a bányát. A tunel hajszálra olyan volt, mint egy vasúti alagút. A betonozott boltív alatt a villanyvonat huzalai feszültek. A menet szó nélkül vonult befelé az alagútba. A csizmás lábak alatt szárazon csörgött a vágányok vágottköve; Rövid menetelés után, egy balra nyíló vastag deszkaajfon át, letértek a főfolyosóról egy mellékjáratba. Tóni megnyugodva látta, hogy még ez is betonozott. Itt egy falba vájt fülke előtt, melyben villany égett, és vasrácsos ajtaja tárva-nyitva állt, megállt a menet. — Ez a steigertanya — mondta Emil, mikor ők is megálltak a földre vetődő fény négyszögében. Egy apró termetű emberke rekedt hangon, hadarva utasításokat osztogatott a partifőnököknek, és beszedte az alumínium bárcákat. Ezeken az alumínium bilétákon számok voltak, minden számnak egy-egy név felelt meg, s a steiger eszerint ellenőrizte a létszámot. A steiger beszédközben állandóan rágott, és nagyokat köpött. Aki megkapta a feladatát, elindult befelé a folyosón. Emil a fejtésen dolgozott, és már korábban elment a partijával. Tóni ott álldogált még néhány bányásszal a fülke előtt, és türelmesen várt a sorára. A steiger beszéd közben állandóan rágott, és nagyokat köpött. Aki megkapta a feladatát, elindult befelé a folyosón. — Na, lássuk a bányászat színe-javát! Az egyik cigányforma alakot, akin civilruha volt és lyukas orrú teniszclpő, összeszidta, és hiányos öltözéke miatt visszazavarta. Tóni mellett még három bányász ácsorgott. A steiger az egyiknek bizonyos fatuskók- ról magyarázott valamit — amelyeket el kell távolítani az útból — mikor a cigány visszajött. — Steiger elvtárs, csak még az egyszer, nem lehetne ...? — Mars ki, te francos! Megmondtam: vagy csizma, vagy bakancs! En nem fogom magam sitre dobatni miattad! Ez nem örömtanya, hogy papucsban járjunk — mondta már Tóniéknak, mert a cigány elviharzott a kijárati nyílás felé. A bányász, akire a fatuskókat bízták, másodmagával eltávozott — és a steiger most Tónihoz fordult. — Hát maga miféle szerzet? — Ojonc vagyok. A steiger egy fekete táblára akasztotta a bilétát, és nagyot fújt, mint akinek még pont ez hiányzott.
